Főkép

A mindenekelőtt Jean Racine és a Jean-Baptiste Poquelin-ként anyakönyvezett Molière nevével fémjelzett francia klasszicizmus valójában a zenében – és építészetben – barokként ismert korszak egyetlen nemzedékét jelenti, akik az ókori görög és római drámairodalomból ihletet merítve hozták létre sajátosan tömör, sallangmentes és gondosan kidolgozott színházművészetüket. A tiszta komédia – tehát nem a tánccal és zenével együtt előadott komédia-balett – műfajában a legszigorúbban a Tartuffe tartja be a klasszikus hármas egység szabályait, miután a cselekmény Orgon házában, egyetlen nap leforgása alatt jut el a bonyodalomtól a csúcspontig és a megoldásig, és ugyan Molière bőségesen merített a klasszikusnak még véletlenül sem mondható, inkább a színészi gesztusokra összpontosító commedia dell’arte és különösen a farce eszköztárából, a mű rendkívüli erejét a késleltetés, a mesteri tempókezelés, valamint a kis és nagy szimmetriák adják.

 

A késleltetés legszembetűnőbb példája magának Tartuffe alakjának a bevezetése. Az ötfelvonásos színdarab első két felvonásának csupán témája a címszereplő, akit a többi alak különféleképp ítél meg – ki bálványozza, ki veszélyes képmutatónak tartja –, az imposztor, a betolakodó valódi jellemét csupán a harmadik felvonásban fedi fel a szerző. Ráadásul Tartuffe ekkor meglehetősen megtévesztő módon egy hősszerelmes, majd egy önostorozó, őszintének ható bűnös képében tárulkozik elénk: előbb amikor lírai képekben fogalmazva Orgon hitvesének vallja meg szerelmét (ha nem előzné meg a vallomást közvetlenül a Dorine-nal való, a csábítás bűnét perverz módon a másikra hárító incselkedés, vagyis a Tartuffe-öt kéjsóvár ösztönlényként felfedő jelenet, egészen megzavarodhatnánk e kinyilatkozás meggyőző erejétől), majd amikor az őt apja előtt leleplezni igyekvő Damis minden vádját sorra beismeri.

 

Álnoksága abban rejlik, hogy a keresztényi jámborság látszatát keltve úgy tesz, mintha hamis önfeláldozással a másikat védené, a másikat igyekezne megóvni a (katolikus számozás szerint) hatodik és a nyolcadik parancsolat elleni vétkezéstől. Az események pedig innentől pörögnek fel majdhogynem követhetetlenül – azaz Molière parádés húzással oldja meg, hogy a drámai bonyodalom után, amikor Orgon közli leányával, hogy annak szerelme, Valér helyett inkább Tartuffe-höz óhajtja hozzáadni őt, még jó egy felvonásnyit kelljen várni, mire az anyagi bukást előkészítő adományozás – Mariane keze mellett a ház addigi ura minden vagyonát is Tartuffe-re ruházza át – kilátástalan helyzetbe sodorja immár az egész családot.

 

A drámai feszültség késleltetéses fokozására példa még Lojális úr megjelenése, aki ugyan egy elejtett megjegyzéssel előrevetíti az isteni-uralkodói kegyelmet, hosszasan azt színleli, hogy végrehajtóként Orgon otthonának és vagyonának elkobzását lebonyolítani érkezett. Ezek után a végkifejlet deus ex machina megoldásnak tűnhetne, ha nem tudnánk meg, hogy Tartuffe-öt, a csalót régóta üldözi a törvény, és a király tisztánlátásának köszönhetően álszentségéért bűnhődnie kell, míg Orgon balga ájtatossága mögött valódi jó szándék rejlik, ezért minden tévedése és botlása megbocsáttatik.

 

Szerkezeti szimmetriából számtalan példát találni a darabban, kezdve a hallgatózás motívumával, amellyel a két szélső felvonásban nem találkozunk, a másodiktól a negyedikig azonban meghatározó szerepet játszik a cselekmény bonyolításában. Ezenkívül míg a második felvonásban Orgon oktatja ki a lányát – majd a szolgálót, Dorine-t – Tartuffe feltételezett erényeit illetően, addig az ötödikben Orgon édesanyja, Pernelle asszony kardoskodik az imposztor jellemének egyenessége mellett fia érvei ellenében. Ugyancsak a második felvonás végén jelenik meg a cselszövéses vígjátékból ismert és átvett szituáció, amikor a két ifjú és tapasztalatlan szerelmes szolgájuk segítségét kéri (hasonlóval Shakespeare Rómeó és Júliájában szintén találkozhatunk, noha ott a tragikus végkimenetel miatt érthetően máshova helyeződnek a hangsúlyok, és módosulnak a szerepek is), amivel ha nem is párhuzamos, de rá idegen dramaturgiai elemként valamennyire rímel Elmira és Tartuffe farce-ból kölcsönzött csábítási jelenete, amikor a lelkileg és testileg egyaránt megalázott helyzetbe kényszerülő Orgon az asztal alól hallgatja végig hitvese és a betolakodó évődését. A konfliktust legalábbis mindkét esetben egy párkapcsolat megmentésére való igyekezet és a szétziláló külső erő, azaz Tartuffe mesterkedése okozza.

 

A színmű első, háromfelvonásos változata közel öt évvel az 1669-es bemutató előtt született, ám XIV. Lajos sokáig veszélyesnek tartotta a bemutatását. Nem is csoda, hiszen az álszenteskedők és a valódi hívők viselkedése között hajszálnyi a különbség, és legfeljebb egészséges erkölcsi érzékkel lehetséges bizton megállapítani, melyikkel állunk szemben. A Tartuffe-höz hasonló pszichopaták – mert hát minden jel szerint ilyesmiről lehet szó a darabban – ráadásul nagyban különböznek a később, a romantikából, például az Üvöltő szelekből ismert betolakodó-figuráktól, amennyiben egy Heathcliff például a megaláztatás miatti bosszúból, nem pedig önérdekből tör az őt befogadó család anyagi és morális tönkretételére. Ám annak érdekében, hogy némi kapaszkodót adjon nekünk, Molière a bizonyos fokig rezonőrének tekinthető Cléante szájába adja az intő szavakat, hogy könnyebben ráismerhessünk a képmutatókra:

 

…lelküknek, amely mindig érdeket hajhász,

Csak mesterség a hit és árucikk a vallás,

Mert a szemforgatás, a mohó, szemfüles

Vallásosság nekik rangot s hitelt szerez,

S bár égi útakon szárnyalnak ők rajongva,

Mire vadásznak? az evilági vagyonra.

 

A mű alaposabb megismeréséhez érdemes a Matúra Klasszikusok sorozatban megjelent változatot választani, amely ha nem is mentes a nyomdahibáktól, bőséges háttéranyagával, rávezető kérdéseivel és lábjegyzeteivel határozottan teljesebbé teszi az élményt, és a darab nehezebben felfedezhető titkaira is rávilágít.