The Unguided: Fragile Immortality (CD)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Sonic Syndicate nevű csapat. A svéd fiatalokból álló alakulat sikeres helyezést ért el egy tehetségkutatón, ennek hozományaként elnyerték egy nagyobb kiadó szerződését, mely magába foglalt egy lemezszerződést és némi kiadói hátszelet is. Az akkoriban erősen tomboló újkori emo-hullámnak köszönhetően kicsit megkreált és „összerakott” csapatnak tűntek (trendi frizura, smink még a fiúkon is), ráadásul a zenéjük is leginkább egyfajta „emo nintendo metal” volt, vagyis hörgős és tiszta ének váltakozása, mindez szintetizált, gépi sampler alapra. Jók voltak a dalaik, de azért a spanyolviaszt nem találták fel, inkább kicsit elcsépelt, ismert és sablonos fordulatokkal vagy megoldásokkal tarkították a dalaikat. A kiadó azonban nem sajnálta beléjük fektetni a pénzt (és az időt), így sikeresek lettek, a srácokért bolondultak a rajongó lányok, s mivel a bandában női basszusgitáros volt, így a hímnemű egyedeket is meg lehetett szólítani és rajongásra buzdítani.

 

Majd két stúdióalbum után jött a hír, hogy az éneklősebb frontember, Roland személyes okokra hivatkozva kilép a zenekarból. Az ő utódjával, Nathannel készült még egy a korábbiaknál is plasztikusabb, gépies hangzású lemez (We Rule The Night), majd lényegében széthullott a banda. Időről időre persze felbukkantak még hírek, hogy újra összeállnak, és folytatják a munkát, de ezek csak kosza hírfoszlányoknak bizonyultak… És hogy miért is írtam le ezt a történetet egy The Unguided lemez ajánlójába? Azért, mert ebben a zenekarban egyesítette újra erőit a SS két énekese, arról nem is szólva, hogy gitárosként velük tartott az ottani gitáros és fő dalszerző is, aki nem mellesleg a hörgős énekes testvére.

 

Az első The Unguided lemez megjelenésekor még futott a Sonic Syndicate is, így párhuzamosan működött a két zenekar, azonban a „Szindikátus” széthullásával a vezető szerepet az újabb banda vette át a tagok életében. Bemutatkozó albumuk egy csontnélküli, szinte egy az egyben Sonic Syndicate lemezklón volt, viszont inkább az áttörést jelentő időszakhoz állt közelebb, tehát olyan fele-fele a hörgős és a tiszta ének aránya. Annyi különbség azért mégis felfedezhető volt eme zenekar szerzeményei és a SS-dalai között, hogy itt nagyobb terepet kaphattak a szólók – nyilván nem egy Steve Vait vagy Petruccit megszégyenítő gitárfutamokra kell számítani, de azért mégis belefért némi gitárkínzás.

 

Nem rengette ugyan meg alapjaiban a világot a debütálás, sokan talán a mai napig nincsenek tisztában a ténnyel, hogy létezik egy kb. „Sonic Syndicate 2.0”, de azért a jelen írás tárgyát képező kettes lemez már mégiscsak egy nagyobb kiadónál (Napalm Records) jöhetett ki. Zeneileg nem sokat változtak (dacára annak, hogy a kiadó azt állítja, ők fognak új életet lehelni a melodikus death metalba), vagyis még mindig a billentyűs hangszereké és a samplereké a főszerep, a gitárok aprítanak, de nem tolakodóan, hanem kellemes alapot biztosítva. Roland még mindig egészen remek dallamokat tud kipréselni magából, nagyon kedvelem a hangját. A felvezető és lemezindító klipes dallal („Inception”) rögtön megnyugtattak, hogy érdemes lesz beszereznem az új albumukat, mert az eddig megszokott ösvényen haladnak tovább, nem tértek le róla. Roland refrénje egyből a fülembe mászott, és ha megérteni nem is annyira tudtam a kissé acsarkodós ének miatt, a dallamot már vígan dúdolgattam.

 

 

A „Defector DCXVI” kezdésénél ismét a billentyűk kerülnek előtérbe, s persze ragadós a refrén – aki szerette a Sonic Syndicate-t, erre is elismerően fog bólogatni. A leghosszabb szerzemény a maga öt perc feletti játékidejével a „Granted”, aminek az az érdekessége, hogy az első perc végéig nincs benne ének, a sejtelmes bevezető után azonnal egy gitárszólót kapunk. Egyébként ez egy kimértebb darab, egyfajta ballada – természetesen az ő mércéjükhöz képest –, s bár van benne morgás is, inkább Roland tiszta énekhangja dominál, még a duplázóra is csak elvétve lép rá a dobos. Ezen a vonalon továbbhaladva talán még inkább visszavesznek a tempóból: az „Eye Of The Thyla” már tényleg ballada, ahol a „durvulást” csak a hörgős ének adja, pedig az is inkább csak kiegészítő részként funkcionál. Ha néhány évvel korábban jönnek ki ezzel, nagy áttörést hozhatott volna számukra.

 

Az „Unguided Entity”-ben aztán ismét magas fordulatszámra kapcsolnak, zúzósra veszik a figurát, szárnyaló refrénnel. Ezután következik egy olyan géppuska riffes darab („Carnal Genesis”), amelyet hanyagság lenne annyival elintézni, hogy ilyet már hallottunk ezerszer a Nightwish-től vagy az Edguy-tól, mert azért megint erős a refrén. A leglassabb szám ezúttal az „Enforce” lett, amely szólóval indít, szenvedélyes az ének, minimál hörgést tartalmaz csak – úgyhogy klipet neki azonnal!

 

Anélkül, hogy előre lelőnék bármilyen poént, ezután már senki se számítson visszafogott darabokra, innentől kezdve már nem nincsen finomkodás. Kontrasztként egyből következik a legbrutálisabb szerzemény, a „Blodbad”, tiszta ének csakis a refrénben hallható benne, zúzás, durvulás viszont végig. Hasonló szellemben fogant, így akár egyfajta ikertestvére is lehetne a „Singularity”, kettejük között pedig helyet kapott az „Only Human”, amelynek legalább a verzéjében is hallható hörgésmentes éneklés. A lemezről a kedvencem az utolsóként elhangzó „Oblivion”, amely esetében már nem is jelent akkora meglepetést, hogy az elején újfent egy szólóval találkozunk, viszont a refrénjét sikerült olyanra írni, hogy különbözzön a többitől: az a pattogós dobolás egészen egyedivé teszi, hogy Roland magas énektémájáról ne is beszéljünk.

 

A Fragile Immortality hangzására és megszólalására nem lehet panasz, hiszen a híres Studio Fredmanban készült, amely műhelyből a színtér olyan alapvetései kerültek ki, mint a klasszikus In Flames vagy Soilwork albumok, de a Bring Me The Horizon, a Hammerfall vagy éppen a Dimmu Borgir is készített már itt lemezeket. Különösebben semmi egyedit vagy meglepőt nem lehet hallani a lemezen, azonban aki szereti az In Flames vagy a Soilwork ihlette, skandináv, dallamos, melodikus death metalt fiatalos, billentyűs köntösbe bújtatva, az kellemes hallgatnivalóra lelhet a második The Unguided albumot hallgatva. Természetesen minden Sonic Syndicate rajongónak kötelező darab, de azoknak is erősen ajánlott, akik még nem csömörlöttek meg a mostanság divatos metalcore-tól, és nem kapnak már rögtön herótot attól, ha egy tiszta és hörgős éneket váltakozva prezentáló zenekar dalaiba hallgathat bele. Fiatalos, lendületes, elsőre talán sok is, és nagyon „összefolyik”, de néhány nekifutásra, egy kis időt hagyva neki, meghálálja a beléje vetett bizalmat.

 

A zenekar tagjai:

Richard Sjunnesson – hörgős ének

Roland Johansson – tiszta ének, gitár

Roger Sjunnesson – ritmusgitár, billentyűs hangszerek

Henric Liljesand – basszusgitár

Richard Schill – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Inception

2. Defector DCXVI

3. Granted

4. Eye Of The Thylacine

5. Unguided Entity

6. Carnal Genesis

7. Enforce

8. Blodbad

9. Only Human

10. Singularity

11. Oblivion

 

Diszkográfia:

Hell Frost (2011)

Fragile Immortality (2014)