Főkép

Jó közönség vagyunk. Azaz: így leszünk estéről estére jó közönséggé, ha ilyen előadók varázsolnak a szemünk láttára, fülünk hallatára. Mint Roopa Panesar és Bhupinder Singh Chaggar. Lassan kimondható: Tóth Szabi és a Trafó Az indiai klasszikus zene mesterei sorozatának híre van e gigantikus hagyomány és kultúra zenészei között is, rangja lesz itt játszani, a jó közönség előtt, akiket valójában ezek a zenészek teremtenek belőlünk. Mert ez is teremtés-gesztus, amely oda és vissza is hat – mi jó közönség vagyunk, s a zenészek is, ha lehetséges, még jobbak lesznek ettől.

 

Némileg merész kijelentés ez – hiszen a több mint ötezer éves (legrégebben éltetett) klasszikus zenei hagyomány egyik alapja, hogy a zenészek mindig a lehető legjobbat hozzák ki egymásból a színpadon. E zenében kitüntetett szerep jut az improvizációnak – a hagyomány őrizte dallamok interpretációját a zenészek szinte előadásról előadásra újraépítik. Talán ettől is maradt élő a rágák mesélése mindmáig – ettől nem merevedett a kanonizált hangszeres emlékezésbe. A zenész így bátran beépíti a modern hatásokat a játékmódjába – hiszen maga a gyökérzet attól nem semmisül, ha a lombkoronát akár idegen dallamok, harmóniák öntözik.

 

Mert az est előadóinak zenei „hozzáülését” mélyen megérintette, hogy jobbára Európában és Észak-Amerikában töltik idejük java részét. Roopa Panesar sokkal kevesebbet – bár rendkívül finoman – hajlít a szitáron, mint a merevebb felfogású garanák (zenei „iskolák”) játékosai; a pengetés-technikájában akár jazzgitár- (vagy akár bendzsó-) játékmódok hatásait is felfedezhetjük. És meztelenebbül látszik a rezonáns-húrok intenzív használata által: itt nem az európai értelemben vett dallam- és ritmushangszer mesterei ülnek egymás mellett a színpadon, máshol húzódnak a határok: a szitár lazán kíséri a ritmusba önmagát, és Bhupinder Singh Chaggar tablája se csak ritmus-, de a bőr sok-tónusú, gazdag üthetősége által dallamhangszer is. Mondhatnám: a nekik „idegen” hatások befogadása által a mi fülünknek könnyebben érthető, otthonosabb játékmód született az este folyamán az előadott rágára – ezen zenei kultúrával ismerkedni vágyó hallgatónak eztán elsőnek biztosan Roopa Panesart ajánlom majd… mondhatnám, de nem mondom, hisz épp ez a lényeg: nekik semmi se idegen, ami jó és zene.

 

Figyeljünk Bhupinder Singh Chaggarra! Nem először láthattuk – s remélem, nem utoljára. Ahogyan „belép” a játékba, már azzal jelzi: itt egy erős, karizmatikus beszélgetőtársra számítson a másik hangszeres. Ezzel együtt: igazodik és illeszkedik, finoman ellenpontozza a saját modorával a másikét. Mintha tényleg sokféle zenei „énje” volna… pedig inkább csak arról van szó: maradéktalanul tölti ki a játékban hangszerének jutó teret. Érdemes figyelni, ahogy az előadásba iktatott hangolások alatt fenntartja a folytonosságot. Jelzem, a tablásoknál ezt mindig érdemes figyelni – a hanyag odatettségüket ilyenkor… például Bhupinder Shing Chaggar beszélő kezeit.

 

A folyamatosan megújulni képes hagyomány bomlott ki hát a szemünk előtt – s egy komoly megtiszteltetésnek is tanúi lehettünk ezen a kora tavaszi estén. Tóth Szabi maga is a színpadon ült, harmadik előadóként, tanpurával a kezében szolgáltatta a rága fő hangjait, az alapokat, amihez az előadásban minden hang viszonyul. Jó volt látni, hogy ott ül, és játszik. Az estén, mikor kiderült (ismét…), hogy jó közönség vagyunk. Olyan közönség, amely nagyon komoly ráadást érdemel… Szabi azt mondja, akár egész éjjel játszhatunk – mosolyogta a mikrofonba Roopa Panesar, mielőtt zenével ajándékozott volna bennünket búcsúzóul; s bár valóban egész éjjel játszottak volna még!

 

Jó volt, megint jó ott ülni a Trafóban – ha rajtam múlik, a következő, immár tizenhatodik alkalmat sem hagynám ki, az ütősök parádéját Zakir Hussainnal – akinek felénk azért szinte nem is kell reklámot csinálni; elég ha a John McLaughlinnel közösen alapított Shaktit említem – csak az a kár, hogy olyan messze van még november…