Indica: Shine (CD)

Aligha vitatná bárki is, hogy időnként jót tesz némi változatosság az életünkben, még akkor is, ha a megszokottal amúgy semmi bajunk. És ez természetesen a zenehallgatásra ugyanúgy igaz. Épp ezért olyannyira üdítő színfolt a finn Indica egyre határozottabb jelenléte a rock világában, mert ugyan stílusteremtőnek mindenképp túlzás lenne kikiáltani őket, a számaik egyedi atmoszféráját tekintve kevés hozzájuk hasonló bandát tudnék említeni. Kicsit olyan az egész csapat, mintha Thomas Pynchon egyik regényéből, mondjuk, a Beépített hibából léptek volna ki, és nem csak nevük hippikorszakot idéző hangzására gondolok. Bár erősen popos beütésű rockzenéjüket nehéz lenne pszichedelikusként felcímkézni, mégis van benne valamiféle elszálltság, féktelen felszabadultság, ami anno a tágan vett hetvenes évek kísérletezőit jellemezte, és úgy tűnik, máig megmaradt – ha máshol nem, hát az elmúlt nagyjából két évtized alatt valódi könnyűzenei nagyhatalommá fejlődött Finnországban.

 

Persze a nemzetközi piacra szánt, angol nyelvű újabb albumok sokban eltérnek a hazájukban hatalmas sikert aratott nagylemezektől, különösen a legfrissebb Shine, amely már nem a régi szerzemények újracsomagolásával kereskedik – a „Pidä kädestä” ráadásul szerintem messze jobb a maga Napoleon Boulevard-t idéző, hangsúlyozottan időmértékes zakatolásával, mint a jóval lecsiszoltabbnak ható „Precious Dark” az A Way Away-ről –, hanem ténylegesen az anyaghoz készült nótákból áll. Megmaradt viszont a mással nehezen összetéveszthető strukturális minimalizmus: a dalonként általában három-négy egyszerű, többnyire kétütemes (és általában két, legfeljebb három akkordból álló) motívum, a népdalszerű felépítés, a harmóniák klasszikus zenéből merítő felrakásai és a – könnyűzenében legalábbis – váratlan fordulatokban bővelkedő, mégis letisztult dallamok. Mindehhez jól kihallhatóan magas szintű hangszeres tudás és az öncélú virtuozitás totális hiánya adódik; az új lemezen a „Behind The Walls” és az „A Kid In The Playground” kivételével egyetlen gitárszóló sem hallható (és szigorúan véve ezekben sem). Jonsu démoni egyénisége és kislányos-boszorkányos, sokszor Kate Bushra emlékeztető éneke pedig önmagában képes lenne eladni a zenekart.

 

Az igazi meglepetéseket a hirtelen, néhol már-már metalba hajló bekeményedések jelentik, ám ezek sokkal erőtlenebbül hatnának az éles kontrasztok nélkül. Időnként pedig felbukkannak himnikus, akár a country popig elmerészkedő, a másik irányba pedig a női énekkel lágyított szimfonikus metal csapatok filmzenés elhajlásaival rokon melódiák. Kifejezetten jellegzetes az „A Definite Maybe” klasszikus rock’n’roll alapra rárakott power pop punkja, amely bármelyik amerikai rádiócsatornán óriási slágerré válhatna. Emellett időnként felsejlenek az eurodiszkóból vagy új hullámból ismerős elemek is, de sehol, egyetlen számban sem ragad le a csapat bármiféle kölcsönzött stílusnál. A lekerekítettség érzéséhez nyilvánvalóan sokban hozzájárul, hogy a szövegeket immár eleve az angol prozódia követelményeihez igazították, még ha imitt-amott átdereng is a lányok anyanyelvének kemény dallamossága. Így lehetséges, hogy a lírai indítású „Here And Now”-ból hirtelen váltással majdhogynem hamisítatlanul észak-amerikai, kőkemény, egyszerre sodró tempójú és nagy ívű sláger lesz. A szám hallatán valószínűleg még Max Martin is elismerően bólogatna, ahogy a „Missing” elképesztően eltalált hangszerelését, vagy a „Mountains Made of Stone” tökéletesen felépített fokozását figyelve is.

 

De gyakorlatilag minden számról kisebb ódákat zenghetnék, mivel a maximalizmus és az inspiráció találkozik minden egyes dalban. A háromnegyedes lejtésű „Hush Now Baby”-ben például a Jonsutól jószerével megszokott váratlan dallamlépések és az azokat megtámasztó harmóniai váltások gyönyörébe borzonghatunk bele, a „Goodbye To Berlin” erénye a kísérletezés, a „Behind The Walls” megalkotásához mintha David Bowie távoli szelleme adta volna az ihletet, az „Uncovered” sejtelmességével ragad meg, a „Run Run” szinte elringat, az „A Kid In The Playground” a new wave pimaszságát keveri egy kevés Bananaramával és Bangles-zel és még felsorolni sem tudnám, mivel, végül a „War Child” westernes-ponyvaregényes tarantinói hangulatot teremt.

 

A másság elsőre általában ijesztő, alaposabban megismerve azonban egy addig ismeretlen világot nyithat meg előttünk. Amikor az Indica 2006-ban Debrecenben lépett fel a Nightwish előtt, általában értetlenkedő, de előfordult, hogy egyenesen leereszkedő nyilatkozatokat olvastam a fellépésükről. Nem voltam ott, tehát nem tudhatom, mit nyújtottak a színpadon, azt azonban tudom, hogy minél többször hallgatom a számaikat, annál jobban megszeretem a csapatot. És az ismerkedéshez, azt hiszem, ideális anyag ez a lemez.

 

 

A zenekar tagjai:

Johanna „Jonsu” Salomaa – ének, hegedű, gitár

Heini Säisä – basszusgitár, ének

Sirkku Karvonen – billentyűk, ének

Jenny Julia – gitár, ének

Laura Häkkänen – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Mountain Made Of Stone

2. Uncovered

3. A Definite Maybe

4. Goodbye To Berlin

5. Run Run

6. Here And Now

7. Missing

8. Hush Now Baby

9. Behind The Walls

10. A Kid In The Playground

11. War Child

 

Diszkográfia:

Ikuinen virta (2004)

Tuuliset tienoot (2005)

Kadonnut puutarha (2007)

Valoissa (2008)

A Way Away (2010)

Shine (2014)

Akvaario (2014)