Blues Pills: Devil Man (CD)

Hogy a blues és a rock keveréke igencsak jól működő párosítás is lehet, azt már évtizedek óta rengeteg banda bizonyította (elég mondjuk a The Animals-re, a ZZ Top-ra, vagy mondjuk Hendrix-re gondolnunk). Mindkét műfaj olyan erőteljes és lüktető, a bennük rejlő szomorúság-lázadás egyvelege pedig annyira magával ragadó, hogy az erre fogékony hallgató egyszerűen képtelen ellenállni a csábításának. Most egy igazi gyöngyszem bukkant fel a szcénában, amely különleges és még erőteljesebb módon használja ki ennek a hibrid műfajnak a lehetőségeit.

 

Hogy a Blues Pills elsősorban ének központú, az már rögtön az elején nyilvánvalóvá válik. A „Devil Man” kezdőütemeiben senki más nem vesz részt, csak Elin azzal a hihetetlenül erőteljes, karakteres és képzett hangjával, ami – ahogy már itt is látszik – akár egymagában is képes a figyelmet nem csak egy pillanatra magára vonni, de hosszabb ideig ott is tartani. Amikor először hallottam, egyértelmű volt a döntés: ez az EP kell nekem! Egy jó zenét nyilván nem csak egy hang vagy hangszer, nem csak egy szólam működtet, de néha felbukkan valaki, aki még erre is képes. Mint Elin Larsson.

 

De a többieket se hagyjuk figyelmen kívül, hiszen ők sem pusztán támogató vagy aláfestő tagoknak vannak ott, hanem igenis azért, hogy megmutassák: a blues-ének mellé nagyon is illik a Led Zeppelines, vagy mondjuk a hendrixes hangszer-virtuozitás. Mert itt van ez az igazán fiatal (értsd: 18 éves) gitárhíró, Dorian Sorriaux, aki félelmetes dolgokat művel azokkal a húrokkal – ha pár évtizeddel korábban született volna, akkor talán Hendrix mellett őt is a gitározás egyik útkereső istenségének hívnánk. És akkor még nem is szóltam a szinte „hallhatatlan”, ám mégis iszonyatosan meghatározó dobról, amit Cory Berry-nek köszönhetünk… és ez ugyanúgy igaz a basszusgitáros, a búskomor hangulatot a hangszer orgánumával megerősítő Zack Andersonra is, hiszen a mély szólamokat hajlamosak vagyunk kevésbé értékelni, de itt azért érezhető az egész zene vad lüktetése mellett a teljességet adó mélysége.

 

 

Jelen esetben ugyan mindössze egy negyed óránál alig hosszabb EP-ről beszélünk, mégis az egész annyira magára tudja vonni a figyelmünket, mintha egy többórás Beethoven vagy Liszt hangversenyen vennénk részt. Mert például a „Devil Man” kezdő akkordjai mind arról szólnak, hogy Elin egy blues(-rock) istennő, de hagy helyet a progresszívba hajló hangszeres játéknak is, amiből ha nem is végtelenül sokat, de épp annyit kapunk, amennyit kell. Kezdetben persze ez a dal fogja a hallgatót lekötni, azért előbb-utóbb rájön, hogy a másik három is legalább ennyire erőteljes (bár egyértelműen lassabb) nóta.

 

A soron következő „The River” tempója és eleinte üresnek ható hangzása éles kontrasztot ad az előző dal sodrásával és telítettségével. Azon túl, hogy ez egy remek szerkezeti fogás volt, rögtön meg is mutatja, hogy a csapat mennyire széles skáláról válogat a blues-rock stílusán belül, hiszen ebben a dalban sokkal mélyebbre nyúlnak a klasszikus blues szomorú gyökereihez, amihez illően a hangszerek még a saját szólóikban is csak megerősítik azt a búskomor hangulatot, amiről az ének szól: búcsúról, hosszú, magányos útról és a barátok elhagyásáról. Hangulatilag olyan erőt képvisel, ami pár hallgatás után átvette az albumnyitó daltól a „lemez kedvenc dala” címet.

 

És ezen a soron következő „Time is Now” sem igazán tudott változtatni. Hiába kerül elő ismét egy kontraszt a tempóban és hangulatban, hiába a sikító gitár, a sodró lendület és a hangszerek legerősebb „összetűzése” az énekkel, rengeteg pozitívuma mellett számomra egy igazán jó, a bandához méltó dalnál többre nem tudta vinni (ami mondjuk még mindig azt jelenti, hogy rengeteg zenekar örülhetne, ha legalább egy ilyet össze tudna hozni). Az albumzáró „Dig In” pedig valahogy a két hangulat közé pozicionálja magát – a lassabb részek mellett igazán pörgős gitárszólóval is találkozhatunk, a Led Zeppelines ízlésvilág is itt üt a legjobban, az instrumentalitása egyszerűen lenyűgöző.

 

Amikor elkértem a lemezt, még a YouTube-os klip ellenére sem gondoltam volna, hogy egy EP lehet ennyire intenzív és magával ragadó, ennyi energia is rejtőzhet ilyen kevés anyagban, de ezek után mindenképpen át kell gondolnom zenei világom törvényeit. És ezzel szerintem kevesen lesznek máshogy.

 

A zenekar tagjai:

Elin Larsson – ének

Dorian Sorriaux – gitár

Zack Anderson – basszusgitár

Cory Berry – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Devil Man

2. The River

3. Time is Now

4. Dig In

 

Diszkográfia:

Devil Man (EP) (2013)

Live at Rockpalast (EP) (2014)