Georges Simenon: Maigret és a három nő
Írta: Baranyi Katalin | 2014. 02. 27.
Végre! Elérkezett az új év, s vele ismét színre lépett Maigret felügyelő, a pipázó, nagy beleérző képességű, s nyugalmából valósággal kimozdíthatatlan francia felügyelő. Az Agave gyönyörű külsejű Simenon-sorozata egy újabb, immár hatodik Maigret-kötettel lett gazdagabb: a Maigret és a három nő címre keresztelt regény először látott napvilágot könyvformában magyar nyelven.
Bár attól kezdve, hogy a kiadó Facebook-oldalán jelezték a könyv megjelenését, nagy várakozással fordultam a regény felé, egyáltalán nem vártam tőle ilyen jó történetet. Az én kedvencem ugyanis leginkább az ötvenes-hatvanas évek Maigret-je, akinek egyre kevésbé bűnbandákkal és kisstílű tolvajokkal, helyettük egyre inkább hiú nagypolgárokkal, titkokat őrző átlagemberekkel, elátkozott családokkal gyűlik meg a baja, s miközben magánéletében egyre jobban a kedélyes, otthonos szokások rabja, nyomozásai az élet egyre szomorkásabb, sötétebb és szánalomra méltóbb szeleteivel ismertetnek meg. Tény azonban, hogy a magyarul még felfedezésre váró Maigret-könyvek között már csak az ötvenes-hatvanas éveknél korábbi regényeket találni. Georges Simenon ugyanis 1931 és 1972 között hetvenöt detektívregényt írt hőséről, ezek közül magyarul mindmáig 65 jelent meg könyvformában, s a még kiadatlan tízből egy az 1950-es év, kettő a negyvenes évek, hét pedig a harmincas évek termése. (Nem mintha nem lenne ez is izgalmas, hiszen köztük a legelső, 1931-es Maigret-könyv is kiadásra vár még…)
Mégis: nem gondoltam volna, hogy egy ennyire korai kötetben, mint az 1932-es Maigret és a három nő, máris megtalálom mindazt, amiért kifejezetten szeretem a felügyelő (főleg késői) nyomozásait. A véres és szinte értelmetlen gyilkosságot, ami felett Maigret leginkább csak sajnálkozni tud. Egy csokornyi nagyon becsületes átlagember ábrázolását, akik mind gyanúsítottak. Egy bérház fojtogató légkörének bemutatását, ahol a házmesternőt mindenki figyeli és a házmesternő mindenkit figyel, ahol számon tartják, ki mikor jön, megy, viszi le a szemetet és veszekszik a feleségével, és ahol a gyilkosság napján egy kisbaba is születik. Egy kifejezetten izgalmas és sodró iramú nyomozást, amely mégis olyannyira Maigret-s véget ér: megdöbbenéssel, szánalommal, tragédiával gyilkos, áldozat, tanú és megfigyelő részéről egyaránt. S három nagyon erősen és sokféleképpen ábrázolt főszereplő nőt, akikről a regény találó magyar címét is kapta: akiket semmi más nem kapcsol össze, csakis egyetlen férfi személye, az áldozaté…
Talán egy kicsit modoros a Simenon által adott eredeti cím, az Árnyjáték (több mint harminc éve egyébként ezen a magyar címen jelent meg a szöveg a Rakéta Regényújságban), de nagyon találó az is. Mintha egy (a Távol-Keleten divatos) árnyékfigurákkal előadott emberi színjátékot, egy kaotikus, különös bábelőadást szemlélnénk végig Maigret-vel a könyvben. Mindenki elmondja a szerepét, mindenki egy kicsit (le)szerepel a néző előtt, de azt, hogy ki az, aki többet takargatott, mint mások, inkább csak a könyv második felében lehet megsejteni. S Simenon még ekkor is tévútra csalja a lelkes krimifalót egy nagy menekülési jelenettel…
Igazán remek regényről van tehát szó. Nekem minden Maigret-történet őszintén tetszik, de úgy érzem, ez a krimi jobb akár az egy évvel előtte íródott Maigret és a halott gyémántkereskedőnél, akár a vele azonos évből való Maigret és a flamand lánynál is. Remek szórakozás és igényes szépirodalom. Mi kellhet több egy magányos, elmélázó tavaszi estére?