Főkép

Íme a történet (a spoiler a bekezdés végén ér véget): Maisie egy 7 éves kislány, az anyja (Julianne Moore) rockénekes, az apja kb. műkincskereskedő, szintén fontos ember, karrierje van és folyton szóló mobiltelefonja. Szóval egyikük sem törődik vele, kivéve, ha arról van szó, hogy kié legyen a gyerekfelügyelet. Merthogy válnak. Aztán az apa feleségül veszi Maisie volt babysitterét, az anya meg kerít magának egy fiatal férjet egy bárpultos srác személyében, akivel amúgy még annyira sem ismerik egymást, mint a másik ifjú pár. A kislány hol itt van, hol ott, de leginkább erre a két, lényegében idegen emberre van bízva. Akikről kiderül, hogy ők figyelnek oda rá, ők foglalkoznak vele igazán, hovatovább: ők szeretik igazán.

 

A Maisie tudja művészfilm, amennyiben nem fogják tömegek megnézni, mert ahhoz túl emberi, és mentes mindenféle extremitástól és moziba való izgalomtól. És nem művészfilm mégsem, mert egy igazi művészfilm arról szólna, hogy a minimum tíz évvel idősebb Maisie visszaemlékezik a pszichiáter díványán, hogy a szülei mint hanyagolták el és a többi. Egy igazi művészfilm a lelki kínjairól szólna, nem arról, hogy végül is az a lényeg, hogy valaki figyeljen rád és szeressen. Ha ez közhelyesnek hangzik is, ez a film valahogy úgy érinti mindezt, hogy természetesen hat. És ha ez közhelyes, akkor miért megy tönkre annyi házasság, sőt annyi élet pusztán azért, mert nem kapjuk meg attól, akitől meg kellene, azt, ami nélkül nehéz emberhez méltó életet élni?

 

Igen, az egész sztori annyira hétköznapi. A KSH a megmondhatója, hogy Magyarországon hány házasság végződik válással, én ugyan nem tudom, de azt igen, hogy a gyerek akkor is sérül, ha a szülei nem válnak el, csak állandóan marják egymást, meg hasonlók. Annyira sok ilyen van, hogy szinte nem túlzás azt írni: ennek a történetnek egyik-másik részletét mindenki ismeri, találkozott már vele. Milyen furcsa, ha még furcsa ez egyáltalán, hogy egy amerikai film tudja ezt a témát így ábrázolni. Így alatt azt értem, hogy emberien, természetesen, olyan részleteket villantva fel, melyek egyszerre meghatározóak és mégis… hétköznapiak. Ilyen finoman, szépen, érzéssel, de mégsem nyálasan. Nekem legalábbis nem tűnt annak, pedig ahova kifut a film, az túl idilli is lehetne. De akkor túl idillinek kellene neveznünk azt is, ha egy gyereknek vannak olyan igazi gyerekkori élményei. Talán ennyire még nincs elcseszve minden a világban.

 

Ezt a filmet minden szülőnek látnia kellene, és minden gyereknek, aki úgy nőtt fel, hogy sérült a lelke a szülei miatt. Nem gyógyír, nem megoldás, nem szülőknek szóló szaktanácsadás, hanem tükör, emlékeztető, nagy szavak és monumentális jelenetek nélkül arról, ami igazán fontos. Talán azért is, mert mindent a gyerek szemszögéből mutat meg, amennyit ő ért és lát, azt látjuk a vásznon – és ő minden lényegeset lát. Innen a cím.

 

A színészek jól játszanak, még akit elítélnénk is, arról is megmutatják, hogy ember (legalábbis én, mint felnőtt és szülő, és egykori gyerek, így látom), a Maisie-t alakító Onata Aprile pedig úgy káprázatos, hogy semmi különöset nem csinál. Egyszerűen csak hihető, hiteles, és miatta igazán megrázó a film. Ami egyébként Henry James 1897-es, magyarul utoljára a ’80-as években kiadott regényéből készült. Nem olvastam még, eztán talán fogom.