Főkép

Az ókori Epidaurosz lenyűgöző színházának épen maradt színpadán került bemutatásra 2011 júliusában két este során Euripidész egyik legismertebb tragédiája, a Médeia. A modern adaptáció különlegességét Giorgos Cheimonas friss újgörög átirata mellett a zeneszerző személye, Eleni Karaindrou adta. Az Antonis Antypas rendezésében színre vitt műnek Karaindrou megrendítő zenéje feltehetően fokozott drámai hangulatot kölcsönzött élőben. A hangszerelés modern, mindazonáltal elsősorban a mediterrán világ akusztikus hangszereire épít, és bár komplexitásában jelentősen meghaladja az ókori muzsikáról alkotott elképzeléseinket, mégis az önmaga letisztultságában teljesen hitelesen illeszkedik a görög Iaszon által elcsábított és ennek hatására a családját bűnben elhagyó barbár Médeia tragikus történetéhez.

 

Azok, akik sem Epidauroszban, sem pedig két hónappal később Athénban nem voltak részesei az összesen négy előadásnak, most legalább felvételen meghallgathatják a zenei adaptációt, és néhány fotó segítségével, ha magáról az előadásról nem is, de legalább a darabot illusztráló díszletről képet alkothatnak maguknak – a koncentrikus körök harmóniájába belefurakodó, mintegy partra vetett és bomlásnak indult Argó fenyegető, domináns jelenlétéről az egyébként csupasz színpadon.

 

A zene elrendezettsége lineárisan követi az eseményeket és az Argó útját életre keltő motívum, amely rögtön vagy ötféle hangszert kombinál, egy elegáns, emelkedett, mégis inkább komor melódiával vezet minket a görög mondakör egyik szálának tragikus feloldása felé. Már az első húsz másodpercben klarinét klarinétot követ, hogy a cselló és a santouri szélesítsék tovább a zenei alapot, amelyre Harris Lambrakis fúj „ney” nevű hangszerén, mint ahogyan a Boreász egykor az Argó vitorláival játszhatott, hogy aztán a „lafta” adja meg a darab fő motívumának ellenpontját.

 

Az album szinte egészén jelenlévő „santouri” leginkább a cimbalomhoz hasonló hangképe rendkívül jól illeszkedik a zenei elképzelésbe, amolyan állandó referenciapontként szolgál a polifóniához szokott modern hallgatóság és persze a zenészek számára. A sötét hangulat azonban a dráma jellegéből fakadóan mindvégig domináns, amit az ének csak még tovább fokoz. Talán egyedül a női kórus képes a zene dinamikájának olyan pátoszt kölcsönözni, amely által az album, mint önálló hanganyag is élvezhetővé válik. Mindazonáltal ezt a nagyon szuggesztív alkotást elsősorban inkább Euripidész és a még ránk maradt római Seneca feldolgozásának amolyan kísérőjeként érdemes hallgatni. Ha hajlandóak vagyunk ezt a plusz energiát befektetni, máris közelebb kerülünk Eleni Karaindrou zenéjén keresztül ezekhez az egyébként önmagukban is rendkívül izgalmas ókori szövegekhez.

 

A lemezen elhangzó szerzemények:

1. Argo’s Voyage

2. Ceremonial Procession

3. On the Way to Exile

4. The Haze of Mania

5. Medea’s Lament I

6. Woman of Mourning

7. Medea’s Lament II

8. Loss

9. Backwards to Their Sources

10. A Sinister Decision

11. Love’s Great Malevolence

12. For the Sake of the Greek Words

13. Do not Kill Your Children

14. An Unbearable Song

15. All Hope is Lost

16. The Night of Killing

17. Silence

 

Előadók:

Sokratis Sinopoulos – konstantinápolyi lant (lafta) és lyra

Harris Lambrakis – ney

Nikos Guinos – klarinét

Marie-Cécile Boulard – klarinét

Alexandros Arkadopoulos – klarinét

Yiorgos Kaloudis – cselló

Andreas Katsigiannis – santouri

Andreas Papas – bendir

Eleni Karaindrou – ének

Női kórus

Antonis Kontogeorgiou – kórusvezető