Arthur C. Clarke – Gentry Lee: A Ráma kertje

Talán nem a legszerencsésebb, legalábbis nem igazán megszokott, ha a fordítója ír egy regényről, de a puszta tény, hogy én tettem át magyarra A Ráma kertjét mindössze annyit jelent, hogy másoknál valamivel bensőségesebb kapcsolatba kerültem a szöveggel. Ugyanakkor Arthur C. Clarke és Gentry Lee közösen kitalált története mindig is – vagyis nyilvánvalóan a megjelenésétől fogva – a kedvenc sci-fi könyveim közé tartozott, méghozzá azon egyszerű okból, hogy akkor, amikor először a kezembe került, vagyis 1991-ben, számomra a tudományos fantasztikum egy egészen új szintjét jelentette. E benyomás kialakulásához vélhetően nem kis mértékben hozzájárult, hogy közvetlenül a rendszerváltás után jártunk, és a történetben felvetett számos probléma és téma különös aktualitással bírt akkoriban. De lássuk inkább a konkrétumokat!

A regény alaphelyzetét a földönkívüli Ráma űrhajón rekedt asztronauták többrétű válsága határozza meg. (A megértéshez nem feltétlenül szükséges a Ráma II. ismerete, de kétségtelenül teljesebb képet alkothatunk a szereplők jelleméről és indítékairól, ha legalább ezt a kötetet olvastuk már a sorozatból.) A kvázi fordított hajótörés ráadásul nem csak az eseményekre és a tematikára van döntő befolyással, hanem – a könyv első részében – magára az elbeszélésmódra is. A Daniel Defoe Robinson Crusoe-jával vonható párhuzamok – legalábbis a narratíva szintjén – tehát nem a véletlennek köszönhetőek. A naplószerű fogalmazás emellett alkalmat ad az elmélkedésre, a reflexióra, így hihetőnek érezhetjük a fejtegetéseket, találgatásokat és összegzéseket. Ráadásul az első személyű elbeszélés a teljesebb megéltség érzetét – vagy inkább látszatát? – is kelti, és ezzel még inkább beszippant minket az események sodrába.

Emellett persze egy pillanatra sem szabad arról megfeledkezni, hogy a csapdába esett űrhajósok itt nem egy lakatlan szigetre vetődtek, ahonnan van esély a menekülésre, hanem a szülőbolygónktól egyre távolodva gyakorlatilag az örökkévalóság áll előttük. Pontosan ennek köszönhetően szembesülnek olyan problémákkal, amelyek véges vagy végesnek remélhető utazások esetében fel sem merülhetnének. Egészen pontosan a berögzült, tanult erkölcs az, amit át kell értékelni a fajfenntartás érdekében; vagyis az evolúciós kényszerek – melyek a metaforák szintjén a könyörtelen, kemény tudományhoz kapcsolhatók – itt felülírják a vallásos vagy civil morális rendet. A hajó(n)törötteknek mindenekelőtt a többférjűség és a vérfertőzés tabujával kell megküzdeniük, melyek évezredes nyugati civilizációnkban lényegében érinthetetlennek számítanak. Az erkölcsi dilemmákkal ráadásul nem feltétlenül a szenvtelennek hitt racionalitás birkózik meg könnyebben: Richard Wakefield, a tudós elme és a mélyen vallásos Michael O’Toole mintegy a spektrum két végpontját képviselik, akik között a született vezető, Nicole des Jardin igyekszik közvetíteni.

Ám a történet itt még messze nem ér véget, és a könyv második részét az teszi ki, amit sokan – köztük magam is – rendkívül megvilágosítónak és egyben elkeserítőnek tartunk, mások viszont a sci-fi megcsúfolását látják benne. A Ráma ugyanis visszatér a Földhöz, hogy a benne kialakított Új Édenben egy nagyobb emberi populációt, amolyan véletlenszerű, széles spektrumot lefedő mintát vigyen magával; a regény címe nem véletlenül A Ráma kertje, mivel a kert a bibliai Paradicsomra, a tiszta kezdetekre utal. Mégsem egyszerű utópiáról, pontosabban disztópiáról van itt szó. A történet az emberi gyarlóság gyökeréig hatol, megmutatja, mi történik akkor, ha ahelyett, hogy valóban tiszta lappal próbálnánk újra nekivágni valaminek – bárminek –, az ésszerűség és szabályok felett végül győzedelmeskedik a nepotizmus, vagyis a kölcsönös szívességekre és ismeretségekre épülő uram-bátyám rendszer, valamint a rosszul értelmezett hagyományőrzés, a tradíciókra való álságos hivatkozás, amikor valaki egészen egyszerűen csak a saját hatalmát akarja megszilárdítani és erősíteni.

A végeredmény szinte kódolható, habár ahhoz, hogy kiteljesedni láthassuk az itt megindított folyamatokat, a sorozat befejező részét is el kell olvasni, mindaz azonban, amivel A Ráma kertjében szembesülünk, önmagában is végtelenül lehangoló. A zárt, ráadásul a külvilágról és a körülményekről tudomást venni sem akaró világ akár egy nagyobb merítésű valóságshow-hoz is hasonlítható – épp ezért érhette kritika a szigorúan vett tudományos fantasztikum feladása miatt –, ám spekulatív fikciónak akkor is elmenne, ha nem egy világűrben száguldó űrhajón játszódnának az események. (Ha jobban belegondolunk, a Dűne-történetek sem feltétlenül szakadnak el túlságosan a politikai manipulációk és a személyes hősiesség szintjeitől.)

Könyörtelen tükörként rengeteget megmutathat nekünk a regény önmagunkról, az emberek gyarlóságairól és az erkölcsösség viszonylagosságáról – mind az első, mind a második részével. Nekem a mai napig a kedvenceim közé tartozik A Ráma kertje, és ha nem csupán kalandot, vagy fantasztikus ötleteket várunk a sci-fitől, akkor egészen biztosan még sokaknak tanulságos – és közben szórakoztató – olvasmány lehet.