Grand Magus: Triumph and Power (CD)

Azt igazán nem lehet mondani, hogy a gyakorlatilag 1999 óta folyamatosan aktív stockholmi Grand Magus zsákbamacskát árulna a legújabb lemezével. Elég csak elolvasni az album és a dalok címét, vagy megnézni néhány zenekari fotót és a borítót ahhoz, hogy képbe kerüljünk a zenei világot és a mondanivalót illetően. A Triumph and Power ugyanis egy minden ízében hagyományos, tradicionális metal lemez, ami zeneileg hard rock és doom elemekből táplálkozik, szövegileg pedig a skandináv mondavilágot idézi, bár kevésbé direkt módon, mint mondjuk a honfitárs Amon Amarth esetében. A velük való összehasonlítás egyébként más tekintetben is megállja a helyét, sőt, talán az sem túlzás, hogy a Grand Magus az a kortárs heavy metalnak, ami az Amon Amarth a deathnek. Mind a két zenekar menetrendszerűen szállítja a megbízhatóan jó, de nem világmegváltó lemezeket, amikért tűzbe biztosan nem fog menni senki, de amikkel kapcsolatban kompromisszumokat sem kell kötni soha.

 

A svédek 2014-es kiadványa is egy ilyen kompromisszummentes lemez. Az arányok persze megint kicsit mások – a hard rockos elemek még dominánsabbak, mint korábban, és idén a nagy skandináv melankólia is jobban jelen van a dalokban, mint mondjuk a 2012-es The Hunt esetében – de az alaprecept továbbra is változatlan: nagyrészt középtempós, himnikus hangvételű metal dalok, és csatába szólító, hősies énekek sorakoznak egymás után a Triumph and Poweren. És igen, ez az utolsó mondat is nagyjából annyira „ciki”, mint maga a lemez. Ha az ember együtt tud élni ezzel, akkor tetszeni fog neki a(z új) Grand Magus, az ilyen zenék esetében ugyanis szinte már stíluselem a „cikisség”, pont úgy, mint a musicaleknél a giccs. Ez egyszerűen ilyen. Persze nem kell, hogy a lemezen lévő új dalok hallgatása közben feltétlenül a Valhallába menetelő, és felfújható kardot lengető metal lovagok, rock katonák és gót loliták képe lebegjen előttünk, mert a zenekar remekül egyensúlyoz azon a határvonalon, amit a Manowar és (sajnos) a HammerFall is átlépett már elég régóta. JB-ék ugyanis még egy „Steel versus Steel”, és egy „Fight” dalcímet is át tudnak vinni az új albumon anélkül, hogy totál hülyére vennék akár magukat, akár a hallgatóságot.

 

Ennek a fő oka pedig egyrészt a lecsupaszított, minden felesleges giccset nélkülöző hangzás (az a természetes és mégis dús dobsound eléggé aláz), másrészt az abszolút görcsmentes hozzáállás. A három svéd arc nem feszül meg, hanem teljesen lazán és vigyorogva tekeri végig ezt a negyven percet. Apropó tekerés: a lazaság némi stoner utánérzés képében is visszaköszön a zenében, ami nem véletlen, hiszen a dobos Ludwig Witt a Grand Magus mellett főállásban a Spiritual Beggars ütőse, ahol az énekes JB is megfordult már korábban. Ő egyébként a zenekar legnagyobb erőssége: nekem például akár a telefonkönyvet is elénekelhetné, azt is ugyanúgy hallgatnám egész nap. A fickónak mély tónusú, jó öblös és szőrös torka van, és a dallamai sem szögletesek, hanem a hangja karakteréhez illően kissé bluesosak, emellett tele vannak érzéssel és lélekkel.

 

És valójában a mostani számokkal sincs semmi baj. Az „On Hooves of Gold” lassan beinduló, tipikus nyitódal, ami himnikus hangvételével jól megágyaz az egész lemeznek. Utána következik a tufa „Steel versus Steel” és a „Fight”, ami a Pokolgép után akár a „Metal Mondóka 2” alcímet is kaphatta volna, de ennek ellenére működik, mert elviszi a zakatolós lendület. A negyedikként ellőtt címadóban pedig a Triumph and Power legjobbját köszönthetjük: a dal hard rockosan húz, JB itt énekli a legnagyobbakat, és a dal hangulata is olyan, hogy nagyobb tömegek megmozgatására is bármikor alkalmas lehet. Ráadásul biztos, hogy az utolsó refrénnél kötelező moduláláskor még a legmarconább viking harcosok szája is mosolyra húzódik – mert oké, ordas nagy klisé, és mindenki tudja, hogy ciki, de hát könyörgöm, a metal nagykönyve szerint is KELL bele. Ezt aztán megfejelik a „Dominator”-rel, ami a Judas Priestet nem csak dalcímek tekintetében („Jugulator”, „Painkiller”, „Jawbreaker”, „Demonizer”, „Grinder”) idézi meg, hanem zeneileg és tempóját (valamint minőségét) illetően is.

 

 

A B oldalon aztán elénk tolnak két hangulatos, de némileg funkciótlan instrumentális átvezetőt, két tisztességes hard rockos dalt, és egy, a nyitódallal párban lévő, melankolikus, nagy ívű levezetést a „The Hammer Will Bite”-tal. És ennyi. Vagyis nem ennyi, mert egyrészt a „Blackmoon” még ott van bónuszdalnak, másrészt pedig lehet kezdeni az egészet előröl. A lemezanyag ugyanis tetszőleges sorrendben hallgatva, nagyobb dózisban is működik. Őszintén meglepne, ha idén lenne ennél feelingesebb, a szó legjobb értelmében vett tradicionális metal lemez, ami műfajának egyik legvitatottabb sajátosságát (a cikisséget) a keblére ölelve tudja elkerülni azt, hogy önmaga paródiájává váljon.

 

A zenekar tagjai:

Fox Skinner – basszusgitár, háttérvokál

JB Christoffersson – gitár, ének

Ludwig Witt – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. On Hooves of Gold         

2. Steel versus Steel

3. Fight          

4. Triumph and Power       

5. Dominator

6. Arv

7. Holmgång

8. The Naked and the Dead

9. Ymer

10. The Hammer will Bite

 

Bonus track:

11. Blackmoon

 

Diszkográfia:

Grand Magus (2001)

Monument (2003)

Wolf`s Return (2005)

Iron Will (2008)

Hammer of the North (2010)

The Hunt (2012)

Triumph and Power (2014)