Főkép

Kezdjük az elvárásokkal, akármennyire helytelennek tartom magam is, hogy egy irodalmi mű olvasása kapcsán ilyesmiről beszéljünk – mégis, nehéz volt elvonatkoztatni a prekoncepcióktól, már csak azért is, mert nekik köszönhetően vártam olyan nagyon a Bűvöletet. Egyrészt ugye Orson Scott Card neve, akinek az előző magyarul megjelent fantasy-je, A kegyelem ára gyakorlatilag hibátlan regény, egyszerre erős, gyönyörű és letaglózó. Másrészt a Delta Vision Kiadó sorozata, a MesterMűvek, aminek a fantasy alsorozata eddig nagyszerű válogatásnak bizonyult. Harmadrészt pedig a téma, ugyanis a tavalyi év úgy alakult, hogy két hasonló könyvet is olvastam: a Boszorkányerdő épp annyira remek volt, mint a Marija Morevna és a Halhatatlan, de ilyen felvezetés után kicsit féltem, hogy a Bűvölet már nem fog annyira tetszeni. Ehhez képest nemhogy tetszett, de egyenesen a hatása alá vont, s gyermeki örömmel élveztem ennek a varázslatosan szép történetnek minden mondatát.

 

A tízéves Iván, épp mielőtt szüleivel együtt emigráltak volna a Szovjetunióból, a közeli ukrán rengetegben valami nagyon furcsára lett figyelmes: egy falevelekkel borított emelvény tetején egy gyönyörű lány fekszik – hogy csak alszik, vagy már halott, azt nem tudja. Amikor azonban közelebb menne a lányhoz, hirtelen egy borzalmas rémség úgy elkergeti, hogy Iván hosszú évekig abban sem biztos, mit látott valójában az erdei tisztáson. De Amerikában mégis vonzani kezdi az ószláv nyelv és kultúra: bár már jegyese van, visszatér Ukrajnába, hogy ősi mesék és mondák után kutasson. A régi erdőségben újra megtalálja a tisztást, most azonban nem menekül el a szörnyeteg elől, hanem csókjával fölébreszti a királylányt, s rögtön örök hűséget is fogad neki… Azonban az igazi mese még csak most kezdődik.

 

„Csak egy bolond akarná átélni a tündérmesék orosz változatait.”

 

Ha ajánlanom kellene a Bűvöletet, majdnem biztos, hogy azzal kezdenék, milyen izgalmas továbbgondolása, átirata és kiforgatása is a Csipkerózsika történetnek; majd folytatnám az Orson Scott Cardra oly’ jellemző fejlődésregény aspektusaival; de említhetném még a kultúrsokk egészen mókás pillanatait, a népmesei elemek szórakoztató találkozását a modern világgal is – mindezek ellenére beszélek inkább arról, hogy mennyire csodálom azokat az alkotókat, akik nem csupán felnőtteknek szóló meséket, egy másik világba elragadó kalandot írnak, de ezt magával ragadó eleganciával és stílussal teszik. Card nem elégszik meg azzal, hogy egymásra dobáljon néhány ötletet, amiket profi írástechnikai eszközeivel úgyis valami szórakoztatóvá képes faragni: nem, Card még a „réseket”, a legapróbb részleteket és ötletszilánkokat is élettel tölti meg. És ettől válik korunk egyik legnagyszerűbb fantasztikus írójává.

 

Nála minden egyes mozzanat, minden apró momentum mögött érződik az a határtalan fantázia, ami a „befogadót” is lenyűgözi, s aminek következtében a lehető legteljesebben ott érzi magát a könyv lapjai között – hogy aztán ki se akarjon lépni onnan. Ez a bűbáj, ez a varázslat, ez a játékos kedv, ami szinte sugárzik a lapokból, pedig beburkolja az olvasót, és az utolsó szóig nem ereszti. Ami persze egyáltalán nem baj, elvégre így találkozhatunk Csipkerózsikával, aki Molotov-koktélokkal dobálózik; a mesék legendás hősével, aki meztelenül lép a nyilvánosság elé; Baba Jagával, aki talán még soha nem volt ilyen szánnivaló és vicces egyszerre; az oroszok Medvéjével, aki ugyan egy halhatatlan isten, mégis megbabonázzák; és még számtalan izgalmas figurával, akikkel így vagy úgy összefut Iván korokon átívelő útja során.

 

Márpedig ez az utánozhatatlan, imádnivaló hangulat teszi olyan egyedivé a Bűvöletet. Tele van rendkívül szórakoztató párbeszédekkel, gyakran nevetünk, és még gyakrabban szorítunk hőseinknek, akiknek a meséktől eltérően közel sem olyan egyértelmű, hogy azonnal szerelembe kell esniük. És miközben lassan formálódik a jellemük és a kapcsolatuk, szimpatikus (és ellenszenves) mellékalakok egész hada lepi el az oldalakat, s szemünk előtt kibontakozik egy (sőt, két) mágiával teli világ, ahol semmi sem pont az, aminek látszik, ahol még egy zsidó fiúból is lehet keresztény király, s legfőképpen: ahol mi, gyermeklelkű felnőttek és felnőttlelkű gyermekek, legalább annyira otthon érezzük magunkat, mint a valóságban. Talán még annál is jobban.