Főkép

A 2006-ban életre hívott kvartett a jazz veterán Billy Hart (dobok) köré rendeződő, a fiatalabb generációból származó, kiváló muzsikusokra épül. Első korongjuk (Quartet, 2006) egy gongütéssel kezdődik, hogy aztán a pergő cintányérra épülő Ben Street-féle basszusszólamokra rétegesen felépüljön egy rendkívül izgalmas muzsikálás Ethan Iverson (zongora) és Mark Turner (szaxofon) játékával. Ami egy pillanatnyi kordokumentumnak tűnt a Highnote gondozásában, az rögtön felkeltette Manfred Eicher figyelmét, aki feltehetően úgy gondolta, hogy rengeteg lehetőség van még négyük együttes játékában és az ECM berkein belül biztosított nekik teret. Ennek köszönhetően 2012-ben jelent meg második korongjuk (All Our Reasons), amely már rajongókat is szerzett a kvartettnek és a több kritikai elismerésen túl Mark Turner szólóját a „Nigeria” témáról a Downbeat Jazz Magazine 2013-as egyik őszi száma az elemzés szekcióban le is jegyezte, kiváló képet adván korunk egyik legfontosabb szaxofonosának koncepcióiról és ezáltal persze nem kis elismerésben részesítve Turnert.

 

A most megjelent harmadik korong viszonylag gyorsan készült el és az első kettőhöz képest újdonságként nem dobbal, hanem szóló zongorával indít. Persze a különbség nem ennyiben áll mindössze, hanem némileg meglepő módon legfőképpen az új korong frissességében, ami azért annyiban mégsem váratlan, hogy a lenyűgöző első album után egyre dinamikusabbá vált a kvartett, amely nem csak az egyes muzsikusok kreativitásáról, hanem az egymásra tett hatás által létrejövő innovatív impulzusokról is szól. És ha van, ami mindezt fokozni tudja, az feltehetően mindennek a még határozottabb megformáltsága, mind kompozicionálisan, mind pedig egyénileg. Mark Turnert ennyire kiforrottan még sosem hallhattuk játszani, szólamvezetése mind ritmikailag, mind pedig komplexitásában átalakult, a rá jellemző kevés hanggal operáló, a többiek pulzálását egy-egy hang között előtérbe engedő szaxofonosból ezeket a tereket jobban betöltő muzsikust hallunk, aki inkább a dallamok periodicitásának és a harmóniákhoz való disszonancia vagy az éppen helyettesíthető akkordok logikájából fakadó skálákkal vagy hosszan kitartott hangokkal operál.

 

Ethan Iverson is nagyszerű: a korábban inkább a háttérben játszó muzsikus több teret kap nem csak azáltal, hogy két saját kompozíciója is felkerült az albumra („Maraschino”; „Big Trees”), hanem jobban kinyújtózhat szólóival, illetve több szerepet kap az egyes témabemutatások dallamvezetéseiben a zongora jobbkéz-játéka. A többiek pedig egyszerűen csak zseniálisak, mint mindig. Ben Street támogat és variál, Billy Hart pedig összetéveszthetetlen, nagy, öblös köreivel, az állandóan váltakozó finom és egyben erőteljes ütéseivel: a nagy öreg, aki nyitott mindenre, miközben létrehozott egy olyan együttest, amelynek alapvető hangzását mégiscsak az ő játéka határozza meg a leginkább. Hasonlóan generációja másik nagy öregjéhez, Wayne Shorterhez, aki 80 évesen a 2001-ben alapított kvartettjével már több mint egy évtizede ismét (!) a csúcson van, Billy Hart lassan egy évtizede szintén elmondhatja magáról ugyanezt, habár korára tekintettel néhány év előnnyel, de remélhetőleg mindketten még nagyon sokáig.

 

Az együttes tagjai:

Mark Turner – szaxofon

Ethan Iverson – zongora

Ben Street – nagybőgő

Billy Hart – dobok

 

A lemezen elhangzó szerzemények listája:

1. Lennie Groove (Mark Turner)

2. Maraschino (Ethan Iverson)

3. Teule’s Redemption (Billy Hart)

4. Amethyst (Billy Hart)

5. Yard (Billy Hart)

6. Sonnet For Stevie (Mark Turner)

7. Some Enchanted Evening (Rodgers/Hammerstein)

8. Big Trees (Ethan Iverson)