Az írott szó igenis segíthet

Elöljáróban el kell mesélnem, miért is döntöttem úgy, hogy írok a hajléktalanok lapjáról. Bár valójában nincs összefüggés az ekultura.hu és a Menhely Alapítvány között, az Ekultura.hu Kulturális Alapítvány léte és tevékenysége mégis arra késztetett, hogy jobban odafigyeljek a Fedél Nélkülre.

 

Még tavaly év elején történt, hogy kiszaladtam ebédidőben egy üveg ásványvízért, a táskám keresztbe átvetve a hátamon, a fülemben pedig dübörgött a zene. Arra készültem, hogy csak megyek és jövök, amikor egy nagyon koszos és toprongyos fiatal nő elém állt. Hallóvá tettem az egyik fülemet, és ő megszólított.

– Ne haragudjon, nem adna ötven forintot?

– Nem – feleltem teljesen rezzenéstelen arccal. Beléptem a boltba és hallottam, ahogy utánam kiált: – De jó lesz két zsömle is.

Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak. Éhes, ez a nő éhes, mondtam magamnak, és a víz mellé betettem két óriáskiflit, meg egy tubus krémsajtot is. Amikor kijöttem az üzletből épp szembetalálkoztunk, és ő egy zacskó aszott zsemlét szorongatott. Bizonyára kapta valakitől az üres, előzőnapi pékárut, de olyan mohón falta, hogy szégyenemben lehajtottam a fejem. Alig mertem ránézni, miközben átadtam neki azt, amit vettem. Megköszönte, én pedig olyan gyorsan hagytam ott, ahogyan csak tudtam.

 

Ekkor szoktam rá arra, hogy a visszajáró aprót a zsebembe teszem a pénztárcám helyett. Régebben is adtam néha pénzt az utcán álló koldusoknak, de ettől kezdve szokásom lett. Nem sok pénztől beszélek, mert rendszerint nálam sincs sok, s állandóan azzal szembesülök, hogy hosszabb a hónap, mint kellene, de tízesek, húszasok, ötvenesek, százasok, néha kétszázasok vegyesen kerülnek a zsebembe. És így többször adok, mert nem kell a nyílt utcán a pénztárcám után kotorásznom.

 

Egyszer, amikor pénzt adtam egy férfinek, ő utánam kiabált, hogy várjak, mert ad újságot. Azt feleltem, hogy már van. Nem akartam elfogadni, mert arra gondoltam, hogy akkor eggyel több marad, amit eladhat másnak. Csodálkozva nézett rám, nem tudtam, hogy kéthetente csütörtökön jelenik meg a Fedél Nélkül friss száma, ami természetesen épp aznapra esett. Bátortalanul azt mondta: „De van különszámunk is!” Nos, nem tudom, hogy tényleg volt-e, vagy ezzel cselezett ki, de már nem akartam újra elutasítani, hát visszaléptem, és elfogadtam a lapot. Az első meglepetés akkor ért, amikor tudatosult bennem, hogy már színes a fedlap, amiből kitűnik, hogy nem voltam rendszeres vásárló, de a külső megcsodálása után csak begyűrtem a táskámba, és nem foglalkoztam vele többet.

 

Ezután rendszeresen ugyanattól a férfitől vettem meg a friss számokat, amik csak gyűltek az asztalomon, majd idővel bekerültek a szelektív hulladékgyűjtőbe. Ami miatt kicsit rosszul éreztem magam, én ugyanis mániákusan szeretek olvasni, de kidobtam a lapokat anélkül, hogy egyszer is kinyitottam volna. Márpedig ez nem helyes, ezért először szinte kényszerből, de felütöttem egyet, minekután ismételten meglepődtem, ugyanis tetszett, amit találtam. Nem állítom, hogy tökéletes volt, azt sem, hogy mindig mindent elolvastam, de amit igen, az határozottan tetszett. Ez pedig arra késztetett, hogy jobban utánanézzek, mégis miről szól a Fedél Nélkül.

 

A Menhely Alapítvány segítségével jött létre az újság, ami tavaly decemberben ünnepelte a 20. évfordulóját. Az írók többsége abból a rétegből kerül ki, akiken segíteni szeretnének, azaz a hajléktalanok és rászorulók közül. Minden hónapban csoportonként három díjat ítélnek oda, mégpedig próza, vers és grafika kategóriában, amiket természetesen le is közölnek a lapban. A témák és stílusok elég változatosak, olvastam már mesét, drámát és krimit is. A versek többségében az elhagyatottság, a magány és maga az utca jelenik meg. Nem olyan meglepő ez: mindig könnyebb arról írni, amit ismerünk. De olvashatunk interjúkat is híres emberekkel, fejthetünk keresztrejtvényt, és találunk néhány apróhirdetést is. Állandó rovataik segítséget nyújtanak szenvedélybetegeknek, vagy a környezetüknek, hogy felismerjék a jeleket. A terjesztőket ellátják kitűzővel, mellénnyel, és meg kell felelniük bizonyos előírásnak. Például nem lehetnek ittasak munka közben, és minimum tíz példányt kell vásárolniuk a lapból, amit közvetlenül a nyomda embereitől vesznek át, és harminc forintot fizetnek darabonként. Ehhez képest bármennyivel többet kapnak, az a tiszta nyereségük. Az alapítvány nem kér pénzt ezért a lehetőségért, de azért ebből nem lehet meggazdagodni. Azok az emberek, akik árulják, nem alamizsnát várnak, hanem olyan embereket, akik megveszik a náluk lévő újságot. És ha már elveszik, el is olvassák.

 

A kéthetente megjelenő lap a tiszta remény megnyilvánulása. Nem olyan nagy vagy híres, mint az Angliában terjesztett The Big Issue, de emberek életét könnyíti meg minden hónapban. Tehát ha nehezen adtok, mert nem szeretnétek, hogy a pénzeteket italra költsék – ez a része engem kevésbé zavar, az utcán ugyanis nem könnyű az élet –, vagy ha szeretnétek kapni valamit cserébe, vagy csak egyszerűen kényelmetlennek érzitek az adakozást, akkor vegyetek Fedél Nélkült, ezzel segíthetitek az újság, vagy az alapítvány munkáját, beszélgethettek a terjesztőkkel, hiszen ők is emberek. Talán kevésbé szerencsések, mint mi vagyunk, mert még van hová hazamennünk, de néha bizony csak ennyi különböztet meg azoktól, akik az utcán rekedtek. A szerzők között például akad néhány nagyon-nagyon tehetséges író, nem véletlen, hogy már két antológia is megjelent a legjobb műveikből, és 2006-ben megalakult a VAGYUNK – Otthontalan Művészek Önsegítő Egyesülete is.  

 

A hajléktalanság egy dolog, a művészet meg egy másik, és mégis, a Fedél Nélkül az a köntös, ami összehozza mindkettőt. Mindenkit csak arra biztathatok, hogy olvassa a lapot, mert érdemes. És ki tudja? Hátha ugyanolyan kellemesen meglepődtök majd, ahogyan én tettem.