Főkép

Amikor egy gyerekkönyvet kell méltatni, mindig vitatkozni kezd a bennem élő gyerek a felnőttel (jajh, legalábbis a szabadon eresztett kissrác-valóm a mindent jobban tudó apukával). Az utóbbi szempontjából nézve Csodaszablya Lali történeteiben nem más megy, mint a bűnözés és az erőszak szentesítése, mert ugye kalóznak lenni húdevagány, meg igazi varázskardot lengetni is, sőt, a tisztességtelenségben megőszült-döglött gonosz kalózok még gonoszabb szellemeinek legyőzése is úgy van előadva, mint egy átlagos hétvégi kiruccanás a Bori-sorozatból. A szülő ilyenkor két dolgot tehet: megfontolja a rituális könyvégetés lehetőségét, vagy egyszerűen csak elfordul/szemet huny a felsoroltak felett, és belevág a közös olvasásba.

 

Merthogy a szülő itt nem annyira fontos tényező, legfeljebb a pluszjel szerepét tölti be egy olyan egyenletben, amelyben a gyerek és a könyv összege egy olvasni szerető gyerekkel lesz egyenlő. A vadóc fiúcskák szerint valóban kevés vagányabb dolog van a világon, mint egy-egy napra igazi kalózzá változni és egy igazi varázskarddal ördögöt űzni.

 

Ráadásul a vadóc fiúcskák egy része nem nagyon ül le magától olvasást gyakorolni. Itt jön a képbe Csodaszablya Lali, akinek az első kalandja bizonyítottan teljesítette a feladatát és legalább egy bizonyos tízévessel már megkedveltette az olvasást. Az Olvass velem! sorozat előző főhőseivel, a sárkány Duduval és Rozália királykisasszonnyal, illetve most már a balettozó Lénával együtt Lali is egy bizonyos korosztályon belül egy bizonyos gyerektípust szólít meg. Ha eltaláltuk olvasni nem szerető gyermekünk jellemét és érdeklődési körét, akkor könnyen kiválaszthatjuk a sorozat megfelelő darabjait, amelyekkel rádöbbenthetjük a kisembert, hogy a betűk között élmények és csodák, egy szóval kalandok rejtőznek.

 

Lali története is egy újabb nagy kaland, amelyben a szellemkalózok elrabolják a kormányost a főszereplő fiúcska saját (!) kalózhajójáról. A csodaszablya hatalmával megtámogatva és ettől felbátorodva Lali elindul a legénység többi tagjával és betámadja a szellemkalózok rejtekét, a Rémvárat. Szerencsére a sztori megmarad az akció-kaland vonalon, és a viszontagságok jutalmaként némi kardvívást követően ismét győznek a kedves kalózok.

 

Mindehhez Ines Rarisch asszisztál rajzaival az első részből is ismert minőségben. Hazájában a hölgy nem csupán többféle sztori illusztrálásával (és pónikkal) kelti az olvasásvágyat a gyerekekben, de különböző stílusokban alkot különféle gyerekkönyvekhez, legyen szó ünnepi, boszorkányos, vagy akár óvodás történetekről. Tapasztalt szakmabeliként egyéni karaktereket alkot, és élénk színekkel köti le a gyerekek figyelmét, bár őszintén szólva a mese van olyan izgalmas, hogy az első olvasás közben még senkit sem érdekelnek igazán az illusztrációk.

 

A másodiknál viszont fontossá válnak, és mint a sorozat többi tagja, Csodaszablya Lali története is kiteljesedik általuk. A rajzok pontosan azt mutatják, amit a szöveg alapján elképzelhetünk, és később a kis csipás már úgy meséli az olvasásélményét, mintha egy filmet látott volna. Mi több, újra meg újra beleveti magát, és végre olvas, még ha nem is teljesen egyedül.