Főkép

Azt ugyan nem merném állítani, hogy a feröer-szigeteki Týr hetedik albumával is az abszolút újdonság erejével képes elkápráztatni, annyit viszont nyugodt lélekkel kijelenthetek, hogy a folk/pogány/viking metalt játszó csapat a mai napig összetéveszthetetlenül egyedi stílust képvisel. És míg a valóban epikus, mélyen a skandináv néphagyományokból táplálkozó korai dalok helyét fokozatosan a rövidebb, akár vidámabb hangulatúnak is mondható, de mindenképp pergőbb ritmusú himnuszok és hajlobogtató slágerek vették át, a fejlődés egyértelműen organikus, az évek múltával pedig egyre több nem feröeri hatás azonosítható be a szerzeményekben. Ezen az amúgy egyetlen összefüggő történetet elmesélő nagylemezen például rögtön két feldolgozás hallható a nagy elődöktől, jelesül az Iron Maidentől és a Panterától.

 

A zenei anyagot egybefogó koncepció a földi asszonyát Freyja, az idealizált, egészen pontosan isteni nőalak kedvéért elhagyó harcos meséje, ami rengeteget elmond férfi és nő egyetemes viszonyáról, meg persze a (vagyis bizonyos) férfiakról, akik az eszményképpel való egyesülésért még a poklok kínjait is hajlandók elszenvedni, de legalábbis megpróbálnak kitűnni a csatában, hogy a Wagner híres operájából is ismert valkűrök kiválasszák és a Valhallába vigyék őket. Tán mondanom sem kell, hogy ez a fajta férfiasságkép nem csak a skandináv népek mitológiájában fordul elő, hanem éppúgy áthatja a középkori albigens eretnekeknek a trubadúrköltészet révén ránk maradt szerelemfelfogását, mint a mindmáig kiirthatatlan patriarchális társadalmi berendezkedés íratlan alapelveit. Nyilvánvalóan e téma indította Heri Joensent arra, hogy Liv Kristinével együtt egy kellemes duettet is felénekeljen a lemezre.

 

A mezei rajongó számára azonban mindenekelőtt Joensen gitárjátéka imponál: a neoklasszikus futamokat és építkezést olyan tökéletesen vegyíti a nyers, karcos népiességgel, a végtelenül ősinek ható – és valóban a kereszténység északi elterjedése előttről megőrzött – skandináv motívumokkal, amihez foghatót egészen ritkán hallani. A szólók egészen egyszerűen és kivétel nélkül fenomenálisak, még ha nem is mindig kellően kibontottak ahhoz, hogy hosszasan belefeledkezve élvezzük őket. Joensen énekében, de még a kórusokban is a látszólagos csiszolatlanság és a tökéletes magabiztosság olvad egymásba. Ehhez járulnak hozzá a parádésan muzsikáló társak; az album stúdiómunkáinak megkezdése előtt távozott dobos helyére ideiglenesen beugrott George Kollias lényegében a váltás tényéből fakadóan új színt hozott a zenébe és feldobta a csapatot, velük együtt pedig a produkciót, mely így egyenletesen magas színvonalat képvisel, gyakorlatilag csúcsként kiemelkedő opusok nélkül.

 

 

A lendületességet a zakatoló, zaklatott meditációval és nagy ívű melódiákkal váltakoztató „Mare of My Night” persze igazi mesterremek, a neoklasszikus metal legszebb tradícióit idéző, ámbár parányit rövidke szólóval. A „Grindavísan”-ban ugyanakkor a dicső régi napok epikus hangütése köszön vissza. A himnikus indítás után a vágtázó, csatába induló lovak tempójában folytatódó dal véleményem szerint az album messze legkiemelkedőbb szerzeménye, melyben még némi – na jó, nem is kevés – kísérletezéssel is találkozhatunk, a sima, fülbemászó dallamok pedig szokatlanul sötét témákkal keverednek. Ha új metal himnusszal akart előállni a csapat, akkor, azt hiszem, ezzel tökéletesen teljesítették a kitűzött feladatot. Ez egyébként nem is annyira kis eredmény, mivel a metal aranykorán évekkel, talán évtizedekkel túl jóformán képtelenségnek tűnik olyan új dallamokat faragni, melyeket nem hallottunk már ezerszer azelőtt ilyen vagy olyan változatban, ugyanakkor még hosszú ideig képesek felébreszteni a bennünk szunnyadó energiákat. A „Grindavísan” márpedig ilyen, és ezzel, azt hiszem, mindent el is árultam róla.

 

Az albumot lezáró két feldolgozás pedig szinte szó szerint magáért beszél – különösen a „Cemetery Gate”-et hallgatva érezhetjük úgy, hogy ezek a fiúk bárhonnan jöttek is, ezernyi rokoni szállal kötődnek és mindenben méltóak a metal nagy és népes családjának legkiválóbb tagjaihoz. Engem, igaz, nem kellett meggyőzniük, hiszen eddig is minden megnyilvánulásukból a maximumot éreztem ki, és egy esetleges kiégéstől is nagyon messze lehetnek még, az azonban, hogy hetedszerre is ugyanolyan szédületes teljesítményt nyújtanak, mint a kezdet kezdetén, szerintem mégiscsak sokat elmond úgy ihletük kifogyhatatlanságáról, ahogy zenészi kvalitásaikról is. Ha valaki ennek ellenére kételkedne a fent leírtakban, nyugodtan hallgassa csak meg a Valkyrját – nem hinném, hogy utána reklamálnia kellene.

 

A zenekar tagjai:

Heri Joensen – ének, gitár
Terji Skibenæs – gitár
Gunnar H. Thomsen – basszugitár

 

George Kollias – dob

Liv Kristine – ének (4)

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1.Blood of Heroes

2. Mare of My Night

3. Hel Hath No Fury

4. The Lay of Our Love

5. Nation

6. Another Fallen Brother

7. Grindavísan

8. Into the Sky

9. Fánar Burtur Brandaljóð

10. Lady of the Slain

11. Valkyrja

12. Where Eagles Dare

13. Cemetery Gates

 

Diszkográfia:

Ólavur Riddararos (2002)

How Far to Asgard (2002)

Eric the Red (2003)

Eric the Red (2006) – újrakiadás

Ragnarok (2006)

Land (2008)

How Far to Asgard (2008) – újrakiadás

By the Light of the Northern Star (2009)

The Lay of Thrym (2011)

Valkyrja (2013)