Főkép

„Idegen ország a múlt, ott mindent másképpen csinálnak” – írja L. P. Hartley A szerelmi postás című regényében (az idézet Borbás Mária fordítása), aminek bár első pillantásra nem sok köze van a Hell legújabb, Curse & Chapter címet viselő albumához, a lemez hallgatásakor mégis gyakran eszembe jutott ez a mondat, és az, hogy mennyire hiányzik a mostani metalvilágból az angol zenekart jellemző gondolkodásmód. Az eredetileg 1982-ben alakult, majd 2008-ban újjászületett banda ugyanis egy nagyon régi keményzenei iskolát képvisel mind a mai napig, amiben az egyéniség és a szerteágazó dalszerkesztés sokkal fontosabb szerepet kap, mint a refrénorientáltság vagy a közérthetőség.

 

Ilyen szempontból talán (és némileg a szövegek témaválasztása miatt is) a Mercyful Fate-hez lehet leginkább hasonlítani a Hellt, de az alapvetően a NWOBHM-ból táplálkozó zenében olyan zenekarok szellemisége is megjelenik, mint a Crimson Glory, a Helstar, vagy a másik legendás (és nemrég visszatért) brit banda, az Angel Witch. A legendás, illetve kultikus jelző természetesen a Hellnek is kijár – kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy képes volt pótolni egy Dave Hallidayhez hasonló fantasztikus dalszerző/gitáros/énekest, és a ’80-as években írt demókat felhasználva és kiegészítve megírni két olyan lemezt, mint a 2011-es Human Remains és a tavalyi Curse & Chapter.

 

Persze ehhez a teljesítményhez szükség volt egy olyan kaliberű névre, mint Andy Sneap, akit még kezdő korában a szomorú halált halt Halliday tanított gitározni. Az azóta zenészként és producerként is befutott Sneapet valószínűleg nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Halliday jobb sorsra érdemes dalait csak az elvakult gyűjtők, és a ’80-as évek NWOBHM mozgalmának fanatikusai ismerhetik, ezért 2008-ban a még élő alapító tagokkal együtt feltámasztotta a zenekart. Innentől kezdve minden ment a maga útján, köszönhetően Halliday valóban remek szerzeményeinek, a ’80-as években született dalokhoz mindenben felérő új számoknak, és persze a titkos fegyver David Bowernek, akiről később lesz még szó.

 

A Curse & Chapter tehát ennek az új felállásnak a második lemeze, amin a debütálástól eltérően nagyjából fele-fele arányban találhatók meg a régi (de újragondolt) és mostani dalok. Szerencsére sem stílusbeli, sem minőségi különbség nem fedezhető fel az egymástól 30 év távolságra lévő szerzemények között, sőt, bizonyos esetekben az új Hell dalai még felül is múlják a demókról ismert klasszikusokat. A lemezt felvezető „The Age of Nefarious” például egy minden ízében Hell sláger, ami ördögi hangulatával és kórusával magával ragadja a hallgatót, miközben megvillantja a zenekar szinte teljes eszköztárát is (templomi orgona, gitárpárbaj, zakatolás, hisztérikus, de mégis dallamos ének), a negyedikként elhangzó „Darkhangel” pedig egyenesen a Curse & Chapter legjobbja. Ez a dal egyszerre komplex és fülbemászó, himnikus és kemény, hátborzongató és felemelő. Komolyan, tanítani kéne, ahogy David Bower a démonok és szörnyetegek nevét sorolja, de azt is, ahogy a refrént énekli... Az új dalok közül az eddig említetteken kívül kiemelkedik még az „End ov Days” is, ami a „Darkhangel” mellett a lemez második legjobb refrénjét hozza.

 

 

A korábban már napvilágot látott szerzemények a Human Remainsen megjelentekhez hasonlóan új fényben tündökölnek, de ezen kívül Sneapék szinte semmit se változtattak rajtuk: egyrészt kegyeletből, másrészt pedig azért, mert a zenei anyag olyan, hogy sem elvenni belőle, sem hozzátenni nem lehet. A régi dalok közül a pálmát a Scheming Demons című ’82-es demón debütált „Disposer Supreme” viszi el, ami remek riffjeivel, szólóival, váltásaival és klasszikus hangulatával kiválóan példázza, hogy mit is „csináltak másképpen” a múltban a metalzenekarok, és hogy mennyire muzikálisan közelítették meg a dalszerzést. A gyorsabb, kevésbé komplex régi slágereket a „Deliver Us from Evil” képviseli, amiben a kötelezően vallásellenes szöveget David Bower a szokásosnál is hisztérikusabban, teátrálisabban és szórakoztatóbban adja elő.

 

És ezzel el is érkeztünk a zenekarral kapcsolatos egyetlen olyan ponthoz, ami némileg megoszthatja a közönséget: ez pedig nem más, mint az új énekes, aki a színház világából igazolt át testvére, Ken Bower zenekarába. David Bower hangja magas fekvésben Rob Halfordéhoz hasonlít, de ezen kívül nagyon egyéni, és, ha nem fogja vissza magát, kissé hisztérikus és színpadias. Ezt a kritikát Bower már a Human Remains kapcsán is megkapta, és bár a Curse & Chapteren kevésbé érezhető az a zabolátlan őrület, ami korábban az énekteljesítményét jellemezte, azért a hangja még mindig eléggé szokatlan ahhoz, hogy sokaknál kiverje a biztosítékot. A fickó amúgy élőben se semmi, az album deluxe kiadása mellé adott koncertfelvételen például szatírnak öltözve, gólyalábakon (emellett hibátlanul) adja elő a „Darkhangel”-t.

 

Ezen kívül viszont tényleg semmi negatívat nem tudok felhozni a Hell második lemeze ellen, ami vitathatatlanul a tavalyi év egyik legjelentősebb metal anyaga. Ebben az esetben még Andy Sneap tiszta, erőteljes, de lelketlen szabvány-soundja sem zavar (mivel természetesen a produceri munka is az ő keze munkáját „dicséri”). Mind a zene és a szövegek minősége, mind a különleges, múltidéző hangulat és hozzáállás miatt ajánlható tehát a Curse & Chapter, ami a hőskor és a modern színtér legjobb tulajdonságait összeolvasztva hoz létre valami teljesen egyénit és maradandót.

 

A zenekar tagjai:

Tony Speakman – basszusgitár

Tim Bowler – dobok

Kev Bower – gitár, szintetizátor, ének

Andy Sneap – gitár

David Bower – ének

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Gehennae Incendiis

2. The Age of Nefarious

3. The Disposer Supreme

4. Darkhangel

5. Harbinger of Death

6. End ov Days

7. Deathsquad

8. Something Wicked This Way Comes

9. Faith Will Fall

10. Land of the Living Dead

11. Deliver Us from Evil

12. A Vespertine Legacy

 

Diszkográfia:

Human Remains (2011)

Curse & Chapter (2013)