Főkép

Amikor nagy vehemensen feltéptem a munkahelyemre megérkezett méretes csomagot, és megláttam benne ezt a gyönyörűséget, akkor szó szerint elállt a szavam: még annál is szebb a borítója, mint amit a képek alapján előre elképzeltem. Gyorsan körbekémleltem, hogy biztosan egyedül vagyok-e az irodában, majd miután láttam, hogy senki sem fogja megzavarni a lelkendezésem, átpörgettem a kezeim között a frissen nyomott, ropogós lapokat, és óvatosan beleszimatoltam. Ahogy mondani szoktam, én csak megillatolom a könyvet, vagyis próbálom magamba szívni az esszenciáját. A nagy könyvszerelmeim mindig így kezdődnek.

 

Manapság, ha jó krimire, izgalmakra vágyik az ember, akkor már nem kell megelégednie Agatha Christie regényeivel, vagy a ballonkabátos Columbo hadnaggyal a tévéképernyőn. Szinte valamennyi médiaplatformon ömlik ránk a sok csavaros, furmányos, ijesztő, lélekrezegtető, vagy éppen a nevetőizmokat tornáztató nyomozós-vallatós-elkapós detektívtörténet. Mi tagadás, igen nehéz ebben a műfajban újat mutatni, én néha már meg is csömörlök ettől a bő kínálattól. Ám ekkor besétált, akarom mondani beírta magát az életembe Alan Bradley, és Flavia de Luce kisasszony képében teljesen elvarázsolta ifjonti lelkemet.

 

Bevallom, a borító eleinte icipicit tévútra csalt, mert annyira sajátos, elbájoló hangulatot áraszt. Nekem egyből az Addams Family ugrott be, élükön a különc Wednesday Addamsszel, akinél bizarrabb lánykarakterrel azóta sem találkoztam. Azon morfondíroztam, vajon Flavia is ilyen fura lány-e, hiszen más hobbija sincs, mint egy régi, elhagyatott, viktoriánus kémialaborban „dicsőséget forralni, hírnevet a palackba zárni, és dugó alá rejteni a halált” (csak, hogy Perselus Piton professzort idézzem). Nos, kijelenthetem, hogy Flavia de Luce egyáltalán nem hétköznapi tizenegy éves kislány, ám szerencsére vajmi kevés hasonlóságot mutat Wednesday Addamsszel.

 

A történetmesélés szárnyain visszarepülünk a világháború utáni Angliába, György király korába, ahol a kastélyok nem csupán turistalátványosságok voltak, hanem igazi Lordok és Ladyk lakták, a birtokon az intéző rótta szorgosan a köröket, a konyhában szakácsnők tüsténkedtek, a vánkosokat pedig szobalányok paskolták puhára, miközben a ház ura sakkpartit játszott legkedvesebb komájával, felesége pedig kilovagolt, vagy éppen az aznapi ájulásából kifolyólag pihegett a kereveten. A birtokhoz tartozó faluba sáros földúton talpalhatunk, hogy benézzünk a henteshez, vagy éppen cukorkát és bonbont vásároljunk az egyben postaként is működő édességboltban, miközben begyűjtjük a legfrissebb pletykákat.

 

Ebben a miliőben cseperedik tehát Flavia, a fénykorában jobb napokat is megélt Buckshaw kastély berkein belül, ahol Mullet asszony mindenkit az utálatos túrós pitéjével traktál, Dogger, a mindenes pedig a maga hallgatag módján fejezi ki hűségét a de Luce-ok iránt minden egyes nap. Flavia különcségében leginkább édesapjához hasonlít, akinek egyetlen szenvedélye (már amennyire egy brit nemes képes erre az érzelemre) a bélyeggyűjtés. Két nővére már más tészta: Opheliát a sminken, valamint a romantikus ábrándképeken kívül nem érdekli más, Daphne pedig a könyvek közé barikádozta el magát, és egyikük sem értékeli Flavia sajátos humorát, élénk természetét, csalhatatlan ösztöneit és olthatatlan tudásvágyát, mely néha bizony ingoványos ösvényekre csalja őt.

 

Rögtön felbolygatja az állóvizet a kastély küszöbén heverő halott sárszalonka, csőrén egy átlyuggatott bélyeggel, melynek látványa Flavia apját teljesen lesápasztja, s nyugodtan élhetünk a gyanúperrel, hogy nem csupán a bélyeg károsodása váltott ki belőle ekkora érzelmi felindulást. Az már csak hab a tortán, hogy egy messziről jött idegennel történt szóváltása után lánya, Flavia éjszakai ténfergése során az uborkaágyásban bukkan rá ugyanerre az idegen férfira, aki utolsó leheletével ennyit közöl vele: „Vale!” Milyen más fordulatot is vehetne a regény, mint hogy Flavia csalafinta módszerekkel nyomozni kezd, s olyan történetre, személyes mozgatórugókra bukkan, amire álmunkban sem gondoltunk volna?

 

Egyszerűen imádnivaló a történet: egyszerű, mégis nagyszerű, ugyanakkor furmányossá és tekervényessé válik anélkül, hogy az író erőlködne. Játszva tévútra csal minket, az orrunknál fogva vezet, s mindebben van valami könnyedség, játékos felszabadultság, szinte fütyörészni támadt kedvem, miközben Flaviával együtt tekertem a földúton, hogy poros, megsárgult cikkeken rágjam át magam a könyvtárrá avanzsált régi autószerelő műhelyben, vagy hogy némi információ érdekében savanyú cukorral vesztegessem meg Mountjoy kisasszonyt. A legélvezetesebb része a regénynek, hogy a megoldásra nem szuperszonikus kütyük segítségével derül fény, hanem az egész kalamajkáról egy tizenegy éves lány rántja le a leplet okos következtetéseivel, valamint csavaros észjárásával.

 

Számomra olyan volt ez a regény, mint egy szépia színű látomás, melyet lassan elönt a napfény, egy időutazás, ahol méretes, kerek nagyítóval vizslathatom a múlt lábnyomait, és a nagy fejtörés közepette érdekes, szórakoztató, vagy éppen rejtélyes emberekkel találkozhatok, s mindegyik tartogat számomra egy-egy kirakós darabkát az életéből. Jó volt egy kicsit a két copfos, kémiazseni Flavia de Luce bőrébe bújni, megannyi felfedezőútra indulni, szívdobogva aggódni, keresni, kutatni, s a legvégén fáradt mosollyal feltenni az i-re a pontot. Érdeklődve várom a következő közös kalandunkat, hogy újabb pernahajderokat keríthessünk kézre, akik zavarni merészelték Buckshaw tiszteletreméltó polgárainak nyugalmát.