Főkép

Távol álljon tőlem, hogy az előadók érdemeit bármi módon kisebbítsem, mégis megtévesztőnek találom valamennyire a Le Grand Théâtre de l’Amour borítóját, ugyanis ez a lemez elsősorban nem az ifjú és ígéretes drámai koloratúrszopránról, Sabine Devieilhe-ről szól, hiszen az album minden pillanatát Rameau zsenije dominálja egészen kérlelhetetlenül. A késő barokk francia mestere szinte közhelyesen egyedülálló tehetségnek hathatott már a maga korában is, akinek újításcsírái csak évtizedek, vagy inkább évszázadok múltán sarjadtak ki a maguk teljességében, ugyanakkor minden hangja, minden ötlete olyannyira beágyazott a Lully Párizsba érkezésével megindult francia dalszínházi stílus evolúciójába, hogy onnan kiszakítva elsőre akár érthetetlennek is tűnhetnek. Valószínűleg épp ez a magyarázat a zenéjével kapcsolatos előbbi megállapításomra, és ezért nem feltétlenül olyan ismert errefelé Rameau operaművészete, mint, mondjuk, Mozarté vagy akár Glucké.

 

Maga Rameau viszont valószínűleg nem adta volna első szóra jóváhagyását egy afféle válogatáshoz, kvázi pastiche-hoz, mint amilyen e szóban forgó album. Nem mintha a barokk korból ne találnánk számtalan példát az összetoldozott dalszínházi darabokra – legyen szó szerzők együttműködéséről vagy innen-onnan kölcsönvett áriák beépítéséről, esetleg egyazon komponista régebbi műveiből kimazsolázgatott dallamok új librettóhoz való igazításáról-átszabásáról –, az ő műveire azonban jellemzőnek mondható az átgondolt, már-már organikus építkezés. Ráadásul míg az album A gáláns indiák talán legközismertebb részletével indít, valódi nyitánnyal csak a Pygmalion „Ouverture”-jének (3) felhangzásakor találkozhatunk. Ám a végeredményt hallva egészen biztosan a mester is elismerően rábólintott volna az apró trükkökre és csalásokra, melyek révén megszületett ez az egészében egységesnek ható lemez, a Le Grand Théâtre de l’Amour.

 

Vagyis „szerelem hatalmas színháza”, ahol a megszólaltatás ereje mindenekelőtt a korhűségre törekvésben, így a mainál valamivel nyersebb és parányit vékonyabb hangzásban rejlik. Különösen a trombiták karcossága az, ami azonnal megüti a fülünket, ha a manapság divatos simább, cinkszerűbb tónussal vetjük össze. Összességében mégis határozottan és egységesen szólnak az instrumentumok, Rameau változatos zenekari színei pedig különösen az olyan számokban érvényesülnek, mint az album bevezetője, vagy az ismétlődő basszus feletti variációkból kibomló „Chaccone” A gáláns indiákból (22), a már említett és – mondanom sem kell – rendkívül izgalmas, hamisítatlanul gáláns-franciás Pygmalion „Ouverture”-ben, vagy a Les Boréades vidáman ünnepélyes „Contredanse en rondeau”-jában. Ugyanakkor az Ambassadeurs érzékeny és alázatos kísérője is tud lenni Sabine Devieilhe-nek, érzelemmel teli játékuk és tökéletes arányaik pedig kétségkívül Alexis Kossenko hozzáértését dicsérik.

 

Kossenko és Devieilhe együttműködése eleve példaértékű mind a felvétel – pontosabban az interpretáció – színvonalát, mind a hang és a hangszerek egymást kiegészítő kvalitásai tekintetében. Rameau melódiái természetesen gyakorta megkívánják a virtuóz dallamok és díszítések tökéletes kivitelezését, a valódi különlegességnek mégis az árnyalt, a szerepekbe belehelyezkedő előadást érzem. Igaz, historizáló felújítások esetében ez jóformán kötelező elvárás, ugyanakkor nem annyira könnyen teljesíthető, mint azt laikusként gondolnánk, Devieilhe viszont mindenben a maximumra törekszik, és azt is nyújtja, méghozzá az egész albumon egységesen. Nem is mernék kiemelni egyetlen áriát sem a sok közül, legfeljebb annyit merek megkockáztatni, hogy elsősorban a „Je ne sais quel ennui me presse”-hez (7) hasonló, lírai hangvételű, vagy az „Un horizon serein”-ben (8) kicsúcsosodó változatosabb, drámaibb darabokat ajánljam különösen a lemezzel ismerkedők figyelmébe.

 

Nem lehetek biztos abban, hogy a Rameau művészetét kevésbé ismerőket bármi első hallásra meggyőzhetné a francia barokk mester nagyságáról és eredetiségéről, egy próbát azonban mindenképp megér ez a csalhatatlan érzékkel összeállított album. Kossenko és az általa dirigált Les Ambassadeurs, valamint Sabine Devieilhe pedig egyértelműen tökéletes csapatot alkotnak, és őszintén remélem, hogy hallhatunk még tőlük együtt hasonlóan magas színvonalú produkciókat.

 

Előadók:

Sabine Devielhe – szoprán

Samuel Boden – tenor (10, 14)

Aimery Lefre – bariton (1, 14)

 

Le Jeune Chœur de Paris (1, 17)

Les Ambassadeurs

Alexis Kossenko – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1. Les Indes Galantes „Les Sauvage: Forêts paisibles”

2. Feuillages verts naissez (Marc-Antoine Charpentier)

3. Pygmalion „Ouverture”

4. Les Paladins „Est-il beau?”

5. Les Fêtes de l’Hymen et de l’Amour „Contredanse”

6. Les Indes Galantes „Viens, Hymen”

7. Naïs „Je ne sais quel ennui me presse”

8. Les Boréades „Un horizon serein”

9. Les Boréades „Contredanse en rondeau”

10. Les Paladins „Pour voltiger dans le bocage”

11. Hippolyte et Aricie „Ritournelle”

12. Anacréon „Tendre amour”

13. Zoroastre „Ballet figuré”

14. Les Indes Galantes „Scène finale des Incas”

15. Zaïs „Coulez mes pleurs”

16. Dardanus „Sommeil”

17. Les Indes Galantes „Vaste empire des mers”

18. Zoroastre „Air tendre en rondeau”

19. Castor et Pollux „Tristes aprêts”

20. Les Fêtes d’Hébé „Tambourins”

21. Platée „Air de la folie: Aux langueurs d’Apollo”

22. Les Indes Galantes „Chaccone”

23. Les Indes Galantes: „Régnez, plaisirs et jeux”