Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

 

Shakira: Can`t Remember to Forget You ft. Rihanna

 

Egyetlen napon múlt, hogy a múlt heti válogatásba nem került be a csábos kolumbiai énekesnő lemezfelvezető klipje, de most aztán mindenki jól megnézheti ezt a finoman szólva is erotikus felhangokkal dúsan megtűzdelt videót. Ami részben érthető, hiszen a szövegben arról van szó, hogy Shakira nem képes józanul gondolkodni, ha kedvese ránéz. A lényeg, hogy a kellőképpen lengén öltözött duó a szemünk előtt énekel – és vonaglik. Ez utóbbi tevékenység közben rövidített formában megcsodálhatjuk azt a bizonyos csípőmozgást, amivel anno a „Whenever, Wherever” révén Shakira berobbant a köztudatba.

Az utóbbi éveket figyelembe véve úgy gondolom, teljesen tudatos döntés a részéről, hogy a képi megjelenéseit ebbe az irányba tereli, és mivel férfiszemmel jó nézni, amit csinál, egy darabig nem is várok változást ezen a vonalon, bár amikor hangszereken játszik (gitár és dob) az mondjuk nekem jobban tetszik (és a rajta lévő fekete ruha is igézőbb). A zene első hallásra rádióbarát pop-rock, de majd meglátjuk, mennyire jön be az embereknek. Egy biztos: amikor az alulöltözött Shakira és Rihanna simogatja egymást az ágyon, az nem semmi látvány.

 

 

 

Ian Gillan: New Orleans

 

Amikor Ian Gillan távozott a Deep Purple kötelékéből, mondhatni kinyílt előtte a világ, és gyors egymásutánban készített pár lemezt. Ezek közül az 1981-es Future Shock annak idején megtalálható volt a bakelitgyűjteményemben, de egészen mostanáig nem jöttem rá, hogy a „New Orleans” című nóta tulajdonképpen feldolgozás. Eredetileg Frank Guida és Joseph Royster írta ezt a dalt Gary U.S. Bonds részére még 1960-ban. Akit érdekel, az itt meghallgathatja, de szerintem Gillan változata sokkal izgalmasabb: ahogy a rock és a rock’n’roll ötvöződik nála, az valami csoda. Tele van élettel, lendülettel, érződik benne a fiatalság zabolátlansága (pedig ekkor már nem volt tinédzser), és persze a nyolcvanas évek elejének hangulata.

Azt mondjuk nem értem, hogy az eredetileg 1986-ban megjelent DVD-ről származó videót miért most adta közre az Eagle, de ez legyen a legnagyobb gondom.

 

 

 

Acid Arab: Berberian Wedding

 

Az előző heti cikk kapcsán kaptam néhány visszajelzést, hogy az extrém dolgok kimaradtak a gyűjtésből. Természetesen amikor módom van rá, akkor figyelembe veszem az igényeket, most például bízom benne, hogy a párizsi Acid Arab duó felvétele kellőképpen érdekesnek bizonyul. Az elektronikus folk (valamint acid) zenét egy szerintem kifejezetten eredeti ötlet alapján leforgatott klippel egészítette ki a Halima Ouardiri/Louise Hémon rendezőpáros. Felkértek pár berber gyereket, hogy kamera előtt játsszanak el egy hagyományos esküvőt. A végeredmény roppant különös, hiszen egy ősi tradíció elevenedik meg a szemünk előtt, miközben modern zene adja hozzá a talpalávalót.

 

 

 

Wagakki Band: Tengaku (和楽器バンド / 千本桜)

 

Akik azonban bizonyítottan élen járnak a hagyományok és a modern élet ötvözésében, azok szerintem egyértelműen a japánok. Ennek bizonyítékaként jöjjön az egyik új kedvencem, a hagyományos hangszereket szervesen a zenéjükbe beépítő Wagakki Band. Van itt koto, sakuhacsi (bambuszfuvola), taiko, samiszen és nem mellékesen egy komplett hard rock zenekar. A végeredmény nagyjából utánozhatatlan valami, amit persze mondhatunk folk metalnak, vagy bármi ezzel egyenértékűnek, és szerintem simán elmenne bármely anime nyitó vagy záró tételének (igazából emlékeztet valamelyikre, de nem jut eszembe a sorozat neve). Az énekes, Suzuhana Yuko hangjába mondhatni beleszerelmesedtem, és nem utolsó sorban nagyon illik a muzsikához.

A klip egyébként érdekes keverése egy kosztümös mozinak és a komolyan vett zenekari próbának. Ez kifejezetten jó választás volt, hiszen a zenészek megjelenése nagyon kamerabarát (mondtam már, hogy a rockdobost Wasabinak hívják?), az előadásuk pedig legalább olyan lehengerlő, mint amire mondjuk a Motörhead volt képes a No Sleep `til Hammersmith idején. Ehhez persze az is szükséges, hogy a „Tengaku” című nótában maximálisan kihasználják a különböző zenei instrumentumok adta lehetőséget.

 

 

 

Berlin Comedian Harmonists: DG Debut Album Medley

 

Meglepő módon nem csak a japánoknak fontosak a hagyományok, hanem a németeknek is. 1928 és 1934 között létezett egy Comedian Harmonists nevű hattagú énekes csoport, akik állítólag nagyon népszerűek voltak Európában, és akikről 1997-ben filmet is készítettek. Nagyjából ebben az időben alakult meg a Berlin Comedian Harmonists névre elkeresztelt együttes, akik az elődök repertoárjával lépnek fel. Valamit biztosan jól csinálnak, hiszen a következő lemezük már a Deutsche Grammophon kiadónál jelenik meg, ami mindenképpen minőséget jelent. Az album megjelenését felvezető klipet inkább trailernek mondanám, mintsem hagyományos értelemben vett videónak, de még ebben a formában is képes érzékeltetni, hogy mi mire képes ékes germán nyelven ez a hatosfogat.

 

 

 

Lorde: Royals (US Version)

 

Befejezésül következzen egy tavaly nyári felvétel, aminek az egyik különlegessége az, hogy még mindig ott sertepertél a listák élmezőnyében. Ez azért nem semmi teljesítmény egy új-zélandi énekesnőtől, aki ráadásul még csak idén lesz 18 éves.

A klip annyira minimalista, amennyire csak lehet, semmi trükkfelvétel, semmi tánckar, semmi csillogás. Csak Lorde (polgári nevén Ella Marija Lani Yelich-O’Connor) és pár felvétel a külvárosról és a fiatalokról. Viszont így jobban átjön a szöveg mondanivalója, ami a média, illetve a celebek által sugározott csillogás és a hétköznapok közötti ellentétről szól. Tetszik, ráadásul Lorde hangjában ott van az a bizonyos valami.