Főkép

Bár igaz, hogy még csak február van, azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy idén a Dürer Kertben ezen az estén volt a legnagyobb az egy főre jutó szakállak száma. Könnyen lehet, hogy a bejáratnál még a lányoknak is (annak a tizenötnek, akit a koncerten láttam) álszakállat kellett ragasztaniuk, pont úgy, mintha kövezésre mentek volna. Mert, legyünk őszinték, az a fajta zene, amit (hellyel-közzel) ez a három banda képvisel, eléggé maszkulin, loncsos, koszvadt és szőrös. Nem nehéz kitalálni: stoner/sludge metal a játék neve, amit két Relapse-istállós, és az összképből kicsit ki is lógó független The Shrine képviselt ezen a kedélyes kis szerdai szeánszon.

 

A sort az oregoni Lord Dying nyitotta, akik mindenféle fakszni nélkül felsétáltak a színpadra, és elkezdték erőből tolni a súlyt a közönség arcába. A sludge megnevezés talán az ő esetükben állja meg leginkább a helyét, ezek a srácok ugyanis tényleg a keményebbik végéről fogják meg a metalt, és a hegyomlás méretű énekes/gitáros Erik Olson is erősen acsarkodva, kissé Anselmósan adja elő az amúgy meglepően értelmes szövegeit. A Lord Dying zenéje ráadásul kellemesen változatos is, sok váltással és okos ritmussal, így egyáltalán nem volt unalmas, hogy szinte az egész bemutatkozó lemezüket lenyomták. Chris Evans szólóit külön ki szeretném emelni, mert a hőskort idéző klasszikus gitármunka (nem véletlenül volt Megadeth pólóban a fickó) még tovább színesítette az egyébként is izgalmas, szinte már progresszív dalokat. Emellett borzasztóan szimpatikus és közvetlen társaság voltak, és az emberek is nagyon jól reagáltak rájuk, úgyhogy elég hamar bemelegítették a közönség korán érkező tagjait. A koncertjüket ráadásul a Red Fang dobos John Sherman is az első sorból élvezte végig, így örültek ők is, mi is: soha rosszabb kezdést.

 

Kicsit sajnáltam amúgy, hogy nem kaptak némileg hosszabb játékidőt, mert bár az utánuk következő kaliforniai The Shrine teljesen érthető okokból került közvetlenül a főzenekar mögé (sokkal bulisabb dalokat játszanak ugyanis, mint a borús-doomos Lord Dying), a zenéjük jóval kevésbé érdekes, mint a portlandieké, ellenben jóval több rock and rollt tartalmaz, és több benne a bugi. A punk elemekben is bővelkedő muzsika persze ettől még ugyanolyan kemény és húzós, csak megjelenik benne a 70-es évek szellemisége, és a fiatal Phil Lynottra emlékeztető énekes, Josh Landau is többet énekel, mint a Lord Dyingos Erik Olson. A kaliforniai srácok mindenféle összekötő szöveg nélkül, lazán küldték egymás után a debütalbumukról származó tételeket, amik közül a címadó „Primitive Blast”-re, és a címében is tiszta hetvenes évek „Zipper Tripper”-re volt a legnagyobb őrjöngés, pedig valójában egyik daluk se jobb vagy rosszabb a többinél. Annak ellenére, hogy a temetésemen biztosan nem szeretném, hogy Shrine slágereket játszanak, az nyilvánvaló, hogy a trió tagjai szeretnek és tudnak is zenélni, és eléggé összeszokottak ahhoz, hogy akár egy bőrszakadást is könnyen megoldjanak egy rögtönzött gitárszólóval (és John Sherman pergőjével). 

 

A rövid kaliforniai kitérő után végül a főbandával találtunk vissza Oregonba, mikor nem sokkal tíz után felhangzott a „Hank is Dead”, és megkezdődött a több mint egyórás őrület. A Red Fang az utóbbi években a stoner/sludge szcéna egyik nagy liblingjévé vált, pedig a tagok tulajdonképpen semmi mást nem csináltak, csak megírtak pár eszméletlenül fogós rock dalt, és forgattak néhány vicces videoklipet. Bár a minőség lemez-szinten nem mindig egységes, teljesen világos, hogy a banda élőben mutatja ki igazán a foga fehérjét. Az egész buli, úgy, ahogy van, mehetne a kalendáriumba, olyan szépen benne volt minden, amit egy metalkoncerttől elvárhat az ember: csatakos volt, húzós, az Orange és Marshall ládákon végig a piros tartományban pislogtak a ledek, és minden pillanatban más cipővel akartak szájba rúgni a crowdsurfingelő arcok. A hangulat tehát maximálisan rendben volt, de a zenei teljesítményt se igazán lehet kutyázni, mert minden tag keményen odatette magát, és így a némileg halványabb újlemezes dalok is nagyot ütöttek. A végén már mindenfelé repültek a sörök, a top sláger „Prehistoric Dog” alatt pedig még Aaron Beam is megutaztatta magát a tömegen, úgyhogy nem hiszem, hogy lett volna olyan, aki rossz szájízzel távozott volna a buliról. Szakálltól függetlenül tízpontos este volt.