Andrzej Sapkowski: Vaják – A megvetés ideje

Elérkezett a megvetés ideje. A királyságok egymás ellen áskálódnak, szövetségek jönnek létre hirtelen, hogy aztán nyom nélkül eltűnjenek, üldözik a másfajúakat, pogromot indítanak a tündék ellen, miközben mindenki megvet mindenkit, és csak a saját érdekeit tartja szem előtt: a varázslók épp úgy, mint kedvenc vajákunk, Geralt. A mutáns szörnyvadász ugyan próbál semleges maradni, de ebben a háború sújtotta, fájdalomtól, szenvedéstől terhes világban alig marad rá némi reménye: mindenki a saját oldalára szeretné állítani, noha ő tényleg csak meg akarja védeni Cirit, a cintrai trón örökösét, a kislányt, akit a tündék az „Ősi Vér Gyermeke”-ként emlegetnek, s aki egyébként csak látszólag védtelen, hiszen még a varázsláshoz is ért egy kevéskét. Mégis, ezt a fiatal lánykát minden fél szeretné megkaparintani: ki azért, hogy nyomban eltüntesse, míg mások „csupán” ki akarják használni. Mit tehet ilyenkor a hatalmasok közé szorult Geralt?

Elérkezett az a pont a Vaják sorozatban, amelyhez már mindenképpen szükséges az előzmények ismerete. Ez önmagában persze még véletlenül sem probléma, csak miután Sapkowski eddig sem arról volt híres, hogy sok időt szán a mellékszereplők bemutatására, sokszor bizony el lehet keveredni az idegen hangzású nevek áradatában, és nem mindig egyértelmű, hogy melyik figura éppen milyen érdekeket tart szem előtt, s tulajdonképpen kit is támogat a változatos szövetségek közül. A jó hír az, hogy ez volt a könyv egyetlen gyenge pontja – a lengyel szerző ugyanis újfent brillírozik. Azt hiszem, a magyarul másodikként kiadott novelláskötetben szerettem bele véglegesen a sorozatba, ezért éreztem kicsit visszalépésnek a Tündevér című regényt, most azonban végre maradéktalanul meg vagyok elégedve.

Legfőképpen azért, mert szerkezetileg jóval egységesebb és átgondoltabb képet mutat, mint az előző rész. Persze Sapkowski továbbra sem tudja levetkőzni szokásait, még mindig nagyjelenetekben gondolkodik, azonban ezúttal ezek sokkal szervesebben illeszkednek össze, nincs olyan érzésem, hogy egymásra dobált novellákat olvasok. Már csak azért sincs, mert bátrabban használ változatos narratív megoldásokat: nem csupán a Geralt-Ciri páros szemszögéből látjuk az egyes eseményeket, de nézőpont-karakternek választ egy-egy gyakorlatilag lényegtelen, teljesen mellékes szereplőt is, hogy aztán rajta keresztül vizsgálja meg az adott pillanat más és más aspektusát. Az engem Gemmellre emlékeztető megoldás Sapkowskinak azért is működik olyan jól, mert nagyszerűen tudja érzékeltetni az egyes figurák közti különbségeket a kultúra, a társadalmi szint vagy a nyelv tekintetében – s ilyen téren muszáj emlegetni Szathmáry-Kellermann Viktória remek fordítását is.

S ha már karakterek: Geraltnak talán minden korábbinál nagyobb problémával kellett megküzdenie – ezúttal azonban nem egy óriási mantikór vagy egy félelmetes baziliszkusz nem hagyta nyugodni, hanem identitásának alapjait rázta meg a kialakuló incidens. A vaják, akit úgy neveltek, hogy ne törődjön a hatalmasok játékaival, csak űzze tovább a mesterségét, hirtelen olyan belső konfliktussal kénytelen szembenézni, aminek a feloldásához félő, hogy csak komoly fájdalmak árán képes eljutni. A varázslónő Yenneferhez fűződő kapcsolata épp úgy „akadályozza” ebben, mint a Ciri iránt érzett szeretete. Ciri viszont még elég fiatal ahhoz, hogy kialakulóban lévő személyisége ne befolyásolja igazán – épp ezért lesz különösen érdekes, hogy a folytatásban mi történik vele, ugyanis a befejezésben egy olyan szituációba keveredett, ahonnan erősen kérdéses, hogy miként fog kikerülni.

Mindemellett nagyon örültem annak, hogy a „régi” jellegzetességek sem szorultak háttérbe: izgalmas akciókból épp úgy nem volt hiány, mint zseniális párbeszédekből vagy az utánozhatatlan humorból (utóbbiaknak köszönhető, hogy a varázslók és varázslónők bálja a sorozat eddigi talán legszórakoztatóbb jelenete lett, imádtam minden pillanatát). Hogy emellett a kötet komoly változásokat hozott a birodalmak közti status quoban, már csak a ráadás: nagyon kíváncsi vagyok, hogy merre fog továbbhaladni a történet. A negyedik rész magyar kiadásáról még annyit muszáj megjegyeznem, hogy elhagyták a lengyel új kiadású sorozat a játékhoz passzoló borítóit, és helyette mással próbálkoztak, ami mindenképpen jobban illik a könyv tartalmához, miközben a könyvespolcon továbbra is jól fog mutatni a sorozat – azt hiszem, remek kompromisszumot sikerült találni. Merthogy erősen ajánlott mindenkinek a könyvespolcára, aki szereti a fantasy műfaját. És tulajdonképpen annak is, aki nem.