Főkép

Elég sokáig úgy voltam én ezzel a death metallal, mint székely bácsi a zsiráffal: vagyis, hogy jó-jó, de azért otthonra talán mégse kéne. Más szóval eltartott egy ideig, amíg megtaláltam azokat a zenekarokat és lemezeket, amikkel hosszabb távon is meg tudtam barátkozni. Szerencsére ez is, mint a legtöbb metalzenei műfaj, eléggé szerteágazó, és sokszínű ahhoz, hogy többféle igényt is kiszolgáljon, és érdemes legyen akár egy külön fesztivált is szervezni köré. Így hát bármennyire is nem mondhatom magam death metal fanatikusnak, a Death By Metal fesztivál külföldi fellépőinek listáját látva elég hamar világossá vált, hogy nem fogom megbánni, ha benézek ide. A szervezők szándéka szerint hagyományteremtő fesztiválnak a Dürer Kert adott otthont, aminek a kis- és nagytermében párhuzamosan zajlottak a koncertek délután háromtól egészen hajnalig. A magyar death metal szcéna természetesen elég széles körben képviseltette magát, de az ő koncertjeikről, a fent említett okokból (vagyis érdeklődés hiányában) sajnos nem tudok beszámolni.

 

Egyébként a Hammeresek teljesen jó érzékkel választották ki a három külföldi főbandát, mert mind a három zenekar teljesen más oldalról közelíti meg a death metalt, és egész jól példázza a műfaj sokszínűségét (bár egy igazi régi sulis, temetőszagú svéd, és egy komolyabb matekos banda is bekerülhetett volna a kínálatba, de talán majd legközelebb). A külföldi csapatok sorát az általam leginkább kedvelt, de talán legkevésbé brutális Fleshgod Apocalypse nyitotta, akik ha akarnák, se tudnák letagadni a nemzetiségüket. Ilyen operás, kicsit teátrális, neoklasszikus és jó értelemben vett bazári death metalt ugyanis csak olaszoktól hallhatunk. Kicsit olyan, mintha a Rhapsody játszana Nile és Septicflesh számokat egy romos operaházban. Az operai hangulatra egyébként még rá is erősítettek a fellépő ruháikkal, a pianínóval és azzal, hogy magukkal hozták Veronica Bordacchini énekesnőt, aki élőben vezette elő a klasszikus vokálokat. Az utolsó két lemezre koncentráló, és némileg rövid setlistért kárpótoltak az egész zenekarból áradó erős energiák, a Paolo Rossi által énekelt tiszta, power metalos énektémák és a kiváló hangzás (ezzel szerencsére az este folyamán egyszer se volt baj). Az egyetlen negatívum a zenekar dalainak jellegéből adódik: mivel a neoklasszikus szimfonikus elemek élőben eléggé nehezen lennének kivitelezhetőek, a zenekar samplereket használt, amik bár szintén jól szóltak, némileg megölték a koncert élő jellegét, mert így mindenki füles monitorral, egy előre megtervezett forgatókönyv szerint játszott. Ezzel együtt soha rosszabb koncertet; jöhetnének gyakrabban is, és akkor talán még a merchpulton lévő zenekaros száraztésztából is vennék. 

 

A Fleshgod Apocalypse után egy igazi túlélő veterán, a brazil Krisiun következett, akiket eddig csak futólag ismertem, de akik az este legnagyobb meglepetését és legkellemesebb csalódását jelentették. Kiállásuk szöges ellentétben állt az olaszok színpadiasságával, Krisiunék ugyanis teljesen pőrén és elemi erővel vezették elő a dalaikat, amik bár eléggé összefolytak, mégis olyan hangulatot teremtettek, amivel teljesen a hatásuk alá kerültem. Ezek a srácok nem játszottak, hanem őröltek, de pontosan úgy, hogy az ember ennek a műfajnak a hőskorában, egy levegőtlen földalatti klubban érezze magát. A klasszikus metal szellemiség is az ő koncertjükre volt leginkább jellemző: valódi undergound hozzáállással, sallangmentesen letolt riffek, a lábdobban annyi basszus, hogy az embernek kiugrik a szíve (Fenriz hogy örülne, ha ezt hallaná), sörszag és farmer. A zenekar tagjai is nagyon szimpatikusak voltak, és láthatóan nagyon élvezték a koncertet. Egy plusz rajongót biztos, hogy szereztek ezen az estén.

 

A fesztivál főzenekara, a kanadai Kataklysm ezzel szemben nem volt akkora telitalálat. Bár a bandáról az újabb lemezeik hallgatása közben is a kelleténél többször jut eszembe a „tisztes” szó, a mostani koncertet is ezzel tudnám a leginkább jellemezni. Vagyis egyáltalán nem volt rossz az, amit csináltak, a hangzásuk talán az összes zenekar közül a legjobb volt az este folyamán, és a setlistet is ügyesen rakták össze, mégis hiányzott valami. Persze az is lehet, hogy ez a „svédelt” dallamos death metal nem fekszik nekem annyira, és persze az se sokat tett hozzá az élményhez, hogy az énekes Mauriziónak volt néhány kínos kirohanása a gazdagok/zeneipari mogulok/medvedisznó emberek ellen. Ettől eltekintve úgy tűnt, a kanadaiak szívüket-lelküket beletették a koncertbe, és a technikai teljesítményükbe se lehetett belekötni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy szórakoztató volt a koncertjük, és semmi több.

 

És hát, hála az égnek rajtam kívül elég sok ember akart szórakozni nem csak a Kataklysm buliján, hanem az egész fesztiválon, így remélhetőleg tényleg lesz folytatása a kezdeményezésnek, méghozzá minél hamarabb, akár több napon keresztül, még szélesebb műsorspektrummal. Én pedig ígérem, hogy legközelebb a magyar bandák közül is meg fogok hallgatni párat.