Főkép

Fülszöveg:

Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére - szinte mindegyik tragikus véget ért.

Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.

A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.

 

Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz - például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét -, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.

 

Részlet a regényből:

A földbe fúródó torony elvileg nincs is ott a feketefenyves határán, melyen túl nádas és mocsaras vidék húzódik a végtelenbe. Onnantól csak néhol töri meg pár göcsörtös fatörzs a lapályt. Ezután jönnek a természetes csatornák, utána pedig már csak az óceán van, partján az elhagyott világítótoronnyal. Évtizedek óta elhagyatott a táj, de hogy miért, azt elég nehéz lenne elmesélni. Több mint két év elteltével a mi csapatunk az első látogató az X Térségben; elődeink hátrahagyott felszerelése szétdobált kacat már csupán, a sátrak és kunyhók is megkoptak. Ahogy végignézek ezen a néma vidéken, nem hinném, hogy bármelyikünk is sejtené, mi vár ránk.

Négyen vagyunk: egy biológus, egy antropológus, egy geodéta és egy pszichológus. Én vagyok a biológus. Az expedíciók szervezésénél előálló, összetett változók különös együttállásának sajátos eredményeképpen a csapat ezúttal csak nőkből áll. A pszichológus közöttünk a legidősebb, ő a vezetőnk. Hipnózist idézett elő mindannyiunknál, hogy nyugodtan kelhessünk át a határon: négy kemény túranap után hosszas gyaloglással értünk ki a partra.

A küldetésünk egyszerű: az X Térség rejtelmeinek fokozatos felgöngyölítése, szigorúan kormányzati célokat követve, óvatosan haladva az alaptáborból, tapogatózva. Nekünk legalábbis ezt mondták. Expedíciónk tarthat néhány napig, hónapig vagy akár évig is, ingerektől és feltételektől függően. Hathavi készlettel érkeztünk, de az alaptáborban korábban már vagy két évre betáraztak mindent. Arról is biztosítottak bennünket, hogy ha úgy hozná a szükség, az itteni forrásokból is biztonsággal fenntarthatjuk magunkat. Mi csupa füstölt, konzerv és előre csomagolt élelmet hoztunk magunkkal. Legfurcsább felszerelésünk egy mérőeszköz, ebből mindenki sajátot kapott, és az övünkre akasztva viseljük. Kis, fekete fém négyszög, apró ablakocskával a közepén. Ha az ablakocska pirosan felvillanna, harminc percünk marad, hogy „biztonságos helyre” húzódjunk. Azt nem közölték, hogy mit mér az eszköz, ahogy azt sem, mitől is kell tartanunk, ha pirosan világít. Pár óra után azonban már hozzászoktam, nem is néztem rá egyszer sem. Órát és iránytűt nem hozhattunk magunkkal.

Amikor elértük a tábort, minden elavult és meghibásodott felszerelést kicseréltünk azokra, amiket magunkkal hoztunk, és felállítottuk a sátrakat. A kunyhókat majd újraépítjük, ha már biztosan látjuk, hogy az X Térség nincs ránk káros hatással. A legutóbbi csapat tagjai egyenként szivárogtak el. Apránként mind felbukkantak az otthonukban, hazatértek. Azt nem mondhatjuk hát, hogy eltűntek, csak az X Térségből szívódtak fel rejtélyes módon, érthetetlenül, és egyszer csak megjelentek a határon túli világban. Ők maguk sem tudtak beszámolni utazásuknak erről a szakaszáról. Ez az átvitel másfél év lefolyása alatt ment végbe, és korábbi expedíciók nem tapasztaltak hasonlót. De egyéb jelenségek is eredményezhetik „expedíciónk idő előtti felbomlását”, ahogy feletteseink fogalmaztak, ezért mindenekelőtt alaposan tesztelnünk kell, hogyan befolyásolja a hely az életerőnket.

A környezethez is akklimatizálódnunk kell. Az alaptáborhoz közeli erdőkben összeakadhatunk prérifarkasokkal, feketemedvékkel, vagy ha éppen a fejünk feletti hangos kvakra felnézünk, és látjuk elreppenni a bakcsót, óvatlanul mérges kígyóra tiporhatunk, ugyanis a környéken hat különböző faj él. Az ingoványosokban és vízfolyásoknál óriásira nőtt vízi hüllők tanyáznak, nem szabad hát túlságosan mélyen belegázolnunk a vízbe, ha éppen vízmintát veszünk. Mégsem ezen környezeti tényezők a legaggályosabbak ittlétünk szempontjából. Egyéb elemek keltenek igazi bizonytalanságot. Réges-régen errefelé is voltak városok, ennek megfelelően több ízben is belebotlottunk emberi lakhelyek kísérteties maradványaiba. Elrothadt kunyhókra leltünk, amelyeknek vörös teteje megrogyott,

előtte elrozsdált vaskerék küllői meredeztek elő a sárból, hátul a valaha háziállatoknak elkerített karám alig felismerhető maradványai, amelyek mára már a tűlevelekbe írt sajátos mintává aszalódtak.

Ennél azonban ezerszer rosszabb a szürkületkor életre kapó állandó, halk jajongás. A tenger felől süvítő szél és az egyhangú táj eltompította irányérzékünket, ezért nehezen becsüljük meg, honnan jön a hang. Mintha a ciprusokba felszivárgó fekete vízből áradna. Annyira sötét ez a víz, hogy megnézhetjük benne a vonásainkat is, mint a tükörben: soha nem kavarodik fel, és visszatükrözi a ciprusokról lecsüngő szürkés mohaszakállat. Ha az ember a távolba mered, az óceán irányába, csak ezt a nagy, fekete víztükröt látja, meg a bennük álló szürke ciprustörzseket és a leomló mohazuhatagot. Csakis a jajongást lehet hallani. Hogy ez miféle hatással van ránk, leírhatatlan. Csak az érti, aki maga is itt járt. Ahogy a szépségét is. Mert ha az ember meglátja az elmúlásban a szépet, az örökre megváltoztat valamit odabent. Az elmúlás megpróbálja gyarmatosítani a lelket. Ahogy már említettem, a tornyot éppen azon a mezsgyén találtuk, ahol az erdő vízbe lábal, és fokozatosan sós mocsárrá alakul a táj. Ez négy nappal az alaptáborba érkezésünk után történt, amikorra szinte teljesen be is rendezkedtünk. Nem gondoltuk, hogy bármit is találunk errefelé, mert sem a magunkkal hozott térképek, sem az elődeink által hátrahagyott, sárga foltosra ázott, fenyőporos iratok nem jeleztek semmit. Pedig ott áll a satnya fűben, félig-meddig mohával benőtten az ösvény bal oldalán: valami szürkés, kör alakú kőtömb, ami mintha porított kagyló és cement keverékéből készült volna. Átmérője tizennyolc méter, és alig húsz centire emelkedett a föld felszíne fölé. A felszínére nem írtak vagy véstek semmit, ami elárulná, hogy készítői milyen szándékkal hozták létre. Éppen északon négyszögletes nyílás törte meg a felszínét, és egy lépcső indult itt csigavonalban lefelé, a sötét mélységbe. A bejáratot banánpókok hálója őrizte, és mindenféle szemetet kavartak oda a viharok, de lentről hűs szellő áradt felfelé.

Először csak én láttam toronynak, és fogalmam sincs, miért éppen ez jutott eszembe róla, hiszen a földbe mélyedt. Gondolhattam volna sokkal inkább valamiféle óvóhelynek, bunkernek vagy akár elsüllyedt épületnek. Ám amint megpillantottam a lépcsőt, a parton álló világítótorony jutott az eszembe, és egyszeriben a múltkori expedíció apránkénti felszívódása villant fel bennem. Kristálytiszta látomásként láttam, ahogy utánuk a talaj egységessé olvad, ahogy az el volt tervezve, és csak a világítótorony maradt meg a helyén, érintetlenül, a föld alatti része azonban helyet változtatott, átkerült ide, a szárazföld belsejébe. Az elmém mindezt a legapróbb részletekre kiterjedő gondossággal fedte fel előttem, ahogy ott ácsorogtunk, és most, hogy visszagondolok, ezt tekinthetem az érkezésünket követő első irracionális gondolatomnak.

– Lehetetlen – meredt a geodétánk a térképre. A késő délutáni masszív árnyék hűs sötétbe vonta az arcát, szavaiból sürgető kétség csengett. A nap jó előre jelezte, hogy hamarosan elő kell vennünk a zseblámpáinkat, ha a lehetetlen végére akarunk járni, nem mintha zavarna a sötétség.

– És mégis itt van – jelentettem ki –, hacsak nem hallucináljuk mind ugyanazt.

– Elég nehezen lehetne megmondani, milyen stílusban épült – mondta az antropológus. – Az anyagok eredete bizonytalan, mintha helyből származnának, ami azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez is helyben készült. Amíg nem megyünk beljebb, nem tudhatjuk, hogy primitív vagy modern épület-e, vagy esetleg valami hibrid. És azt sem tudnám megsaccolni, milyen régi lehet.

Egyelőre nem volt lehetőségünk a feljebbvalóinkat tájékoztatni. Az X Térségbe érkező expedíciók első számú alapszabálya az, hogy semmi módon nem kezdeményezhetünk kapcsolatot a kívülállókkal, nehogy valami megállíthatatlan fertőzést indítsunk útjára. Otthonunk modern technológiáját sem hozhattuk magunkkal, a derékszíjunkon függő kis kütyüt leszámítva nem volt nálunk sem mobil, sem műholdas telefon, sem számítógép, sem videokamera, sem bonyolultabb mérőeszközök. A fényképezőgéphez sötétszobát kellett rögtönöznünk. Mobil híján teljesen kiszakadtunk a világból, és a többiek sokat is gyötrődtek emiatt, de én szívesebben voltam telefon nélkül. Fegyvernek volt késünk, egy lezárt rekesznyi régi pisztoly és egy gépkarabély, ez utóbbi a szigorú előírások kelletlen engedményeként.

Azt várták tőlünk, hogy egyszerű feljegyzéseket készítsünk, írásban, mint amilyen ez a napló is: könnyű, rugalmas, fekete-fehér borítójú, vízálló, halványkékkel vonalazott és a bal oldalon pirossal margózott lapokból álló, szinte elpusztíthatatlan füzetekbe. Ezeket a feljegyzéseket vagy hazavisszük magunkkal, vagy a jövőbeli expedícióknak hagyjuk hátra, ezért aztán a lehető legrészletesebben kell mindenről beszámolnunk, hogy az utánunk érkezők lehetőleg értsék is, amiről írunk. Azt is elrendelték, hogy egymás között ne beszéljük meg a saját bejegyzéseinket, mert a feljebbvalóink szerint a sok egyeztetés csak befolyásolhatja, torzíthatja megfigyeléseinket. Én persze tapasztalatból tudom, mennyire reménytelen próbálkozás kiküszöbölni a befolyásoló tényezőket. Ami csak él és lélegzik, szükségszerűen nem lehet teljességgel objektív; még a légüres térben a puszta fennmaradásra törő értelem sem lenne az.

– Engem izgat ez a felfedezés – vetette fel a pszichológus, mielőtt még belemerültünk volna a torony kérdésének megvitatásába. – Magukat is?

Korábban soha nem kérdezett még ilyet. A felkészülés során inkább olyanokkal bombázott bennünket, hogy „Mit gondol, vészhelyzetben mennyire tudná megőrizni a hidegvérét?” Akkor olyan érzésem támadt, mintha egy ripaccsal kerültem volna szembe. Most még inkább az lett a benyomásom, mintha a vezetőnkként csak szerepet próbálna játszani, és ettől lámpaláza lenne.

– Határozottan izgalmas… és igen váratlan – feleltem, igyekezve nem gúnyolódni rajta, ami csak részben sikerült. Meglepett az egyre súlyosabban rám telepedő aggodalom, hiszen korábban, amikor még csak készülődtem ide, a képzeletemben és álmaimban sokkal meghökkentőbb felfedezésekre számítottam. Mielőtt átléptük a határt, hatalmas városok, különös állatok nyüzsögtek a gondolataim között, sőt egy ízben, egy lázas betegség alatt, ormótlan szörnyeteg emelkedett ki a hullámokból, hogy lecsapjon a táborunkra.

A geodéta azonban csak megvonta a vállát, válaszra sem méltatta a pszichológust. Az antropológus biccentett, mintha csatlakozna a véleményemhez. A torony lefelé vezető bejárata néma jelenlétként ásított ránk, mintha tiszta lapját nekünk kellene teleírnunk. Hőemelkedés enyhe forróságát lehelte ránk, mindannyiunkra.

Leírnám három társam nevét, ha bármi jelentősége lenne, csakhogy a geodétán kívül egyikük sem maradt mellettem sokáig. Ő is csak alig két vagy három napot. Mellesleg, azt is mindig hangsúlyozták, hogy ne említsünk neveket, a lényegre fókuszáljunk, a „személyes apróságokat tegyük félre”. A nevek a múlthoz tartoztak, oda, ahonnan érkeztünk, nem pedig ahhoz, amikké az X Térségben váltunk.

 

***

 

A csapatunk eredetileg öt tagból állt, egy nyelvész is tartozott közénk. A határ előtt egy-egy fényes, fehér szobába kellett belépnünk, külön-külön. A szoba túlsó végében egy ajtó volt, a sarokban egy fémszék állt. A szék oldalán lyukak, ahová szíjakat lehetett befűzni. Ettől megriadtam, de aztán eltökéltségem, hogy eljussak az X Térségbe, erősebbnek bizonyult. A létesítmény, melyben ezek a szobák voltak, a Déli Végek felügyelete alatt állt, ami az X Térséggel kapcsolatos kérdésekre szakosodott titkos kormányzati ügynökség.

Ebben a helyiségben kellett hosszasan várakoznunk, miközben adatokat mértek és olvastak le, ahogy a mennyezetből többféle levegő áramlott ránk, hol melegebb, hol hidegebb. Egyszer megjelent a pszichológus, egyenként mindannyiunkat meglátogatott, bár azt képtelen vagyok felidézni, mi hangzott el. Aztán a szoba túlsó végében nyíló másik ajtón kellett kimennünk, egy központi, közös színpad jellegű részre, amelynek a végében egy kétszárnyú ajtó nyílt. Itt fogadott bennünket a pszichológus, de a nyelvészt többet nem láttuk.

– Kételyei támadtak – magyarázta a pszichológus határozottan. – Úgy döntött, inkább marad.

Ez kissé meghökkentett bennünket, bár az megkönnyebbülésünkre szolgált, hogy éppen a nyelvész maradt ki a csapatból. Akkor még úgy tűnt, hogy mindannyiunk közül talán az ő képességeit és tudását nélkülözzük majd a legkevésbé.

– Most ne gondoljanak semmire – mondta a pszichológus, és ez azt jelentette, hogy megkezdi a hipnotizálásunkat, hogy átléphessük a határt. Utána önhipnózist alkalmazott. Erre azért volt szükség, hogy a határátlépés alatt védve legyünk az agyunk velünk űzött tréfáitól, a hallucinációktól. Legalábbis nekünk ezt mondták. Már nem vagyok annyira biztos benne, hogy ez az igazság. Biztonsági okokból előttünk is titkolták a határ valós természetét, csak annyit tudhattunk, hogy szabad szemmel láthatatlan.

Amikor a többiekkel együtt „felébredtünk”, már menetfelszerelésben voltunk, túrabakanccsal a lábunkon, húszkilós hátizsákkal a hátunkon, övünkön mindenféle kiegészítő eszközökkel. Bizonytalan lábakon álltunk, az antropológus térdre is esett, a pszichológus azonban türelmesen várta, hogy összeszedjük magunkat.

– Elnézést – mondta –, ennél finomabban nem tudtam visszahozni magukat.

A geodéta átkozódott, és elég csúnyán nézett rá. Heves vérmérséklete feltehetően előnynek számított. Az antropológus, rá jellemzően, zokszó nélkül tápászkodott fel, engem meg, rám jellemzően, túlságosan is elfoglalt a nézelődés és megfigyelés, hogy mellre szívjam a hirtelen és goromba ébredést. Feltűnt, hogy a pszichológus ajkán alig észrevehető, ám kissé kegyetlen mosoly játszik, ahogy nehézkes éledezésünket szemrevételezi, ahogy az antropológus szédeleg, és emiatt még mentegetőzik is. Később rájöttem, hogy talán félreértelmeztem azt a mosolyt, azt az arckifejezést, és valójában a fájdalom meg az önsajnálat kifejezése volt.

Kavicsokkal, avarral és tűlevéllel fedett ösvényen voltunk, nedvesnek érződött a tenyerem alatt. Bársonyhangyák rajzottak körülöttünk és apró, smaragdszín bogárkák. A rücskös kérgű magas fenyők és a felettünk repkedő madarak árnyrácsot vontak közébük. A levegő friss volt, hogy belefájdult a tüdőnk, pár pillanatig kapkodva lélegeztünk, talán meglepetésünkben. Azután egy vörös anyagdarabot az egyik fatörzsre erősítettünk, hogy megjelöljük érkezésünk helyét, és menetelni kezdtünk. Ha a pszichológus valamiképpen képtelen lenne már a vezetésünkre, akkor ide kell visszatérnünk, és megvárnunk, hogy „kiemeljenek” bennünket. Azt senki se magyarázta el, milyen formában történik majd a kiemelés, de azt éreztették velünk, hogy a feljebbvalóink képesek szemmel tartani a távolból is ezt a helyet, még ha a határnak már az innenső oldalán van is.

Azt mondták, semmiképpen se nézzünk hátra, ha már itt vagyunk, de én egy óvatlan pillanatban, amikor a pszichológus mással volt elfoglalva, hátrasandítottam. Pontosan nem tudom, mit láttam. Ködös valami volt, elmosódott, és messze elmaradt a háttérben már, talán egy kapu, talán nem. Mintha egy izzó fényhasáb lett volna. Talán csak a szemem csalt meg, de már el is homályosult.

 

A Kiadó engedélyével.