Alexander Freed: Az elveszett csillagok

A béke megköttetett. A Birodalom és a Köztársaság kiegyezett, megtalálták a közös nevezőt, ami a véres és kegyetlen háborút végre valahára lezárja. De vajon meg lehet bízni a Sith-ek uralta Birodalomban? Elképzelhető, hogy tényleg vége a hosszadalmas háborúskodásnak? Néhányan nagyon nem hisznek ebben, ezért útnak indítják Theron Shant, a Köztársaság kémjét, hogy keresse fel Ngani Zho Jedi-mestert, aki éveket töltött a Sith-ek által elfoglalt területeken, s nem mellesleg Theron egykori mentora volt. A mester azonban zavarodottnak tűnik, mintha az öregkor mellett valami súlyos teher is nyomná a vállát – Shan és egy szökött bűnözővel kiegészült kis csapata pedig elindul, hogy kiderítse, mit terveznek a birodalmiak. S ki tudja, közben talán az is kiderül, hogy mit látott Zho mester, amitől annyira megrémült, hogy az emlékezete is zavarossá vált…

Az eredetileg öt füzetben megjelent képregény legnagyobb erénye a korábbiakhoz képest, hogy végre összeszedett, átgondolt és érthető történetet mond el: ugyan a füzetes formátum továbbra is szükségessé teszi az időbeli ugrásokat, mégis egy logikusan végigvezetetett cselekményt olvashatunk, nincs olyan érzésem, mintha oldalakat kihagytak volna a kötetből. Ez pedig sok mást is magával von: a történetből nem hiányzik a fesztültség, az izgalom nem tűnik el két „fejezet” között, az érdekes rejtélyek nem válnak zavarossá, miközben jut idő az egyes motivációk kényelmes kifejtésre, a karakterek jellemének, ha nem is túl bőséges, de legalább működőképes részletezésére. Márpedig Theron Shan és Ngani Zho figurája is megkívánja mindezt, főleg az egyes múltbéli kapcsolódások miatt.

Arról nem is szólva, hogy ügyes narratív megoldásokkal Alexander Freed képes volt közelebb hozni hozzánk a figurákat, ami a sorozat eddigi köteteiben kevésbé volt jellemző. A gyakori visszaemlékezések bár kétségtelenül jobban megkívánták az önálló, képzeltet jobban igénybe vevő olvasást (ami persze még véletlenül sem probléma), eközben – a műfajához képest váratlanul – mélyebb színezetet is nyertek általa az egyes alakok. A kötetben talán egyedül a rajzokat tudnám kifogásolni, ugyanis mivel három rajzoló is dolgozott az egyes füzetekben, az egyformaság nem mindig sikerült – bár talán nem is volt ez cél. S ugyan míg a nagyjelenetek, a csaták és a jelentősebb képek kidolgozása szépen sikerült, addig a szereplőkre ez annyira nem mondható el, de még ez sem rontotta el az élményt.

Mely egyébként talán a legerősebb volt a sorozatban, igazából nem is vártam, hogy a két előző rész után egy ennyire szórakoztató befejezést kapok. Persze továbbra is inkább csak a regények melletti kiegészítőként tudom ajánlani a The Old Republic képregényeket, mint önállóan is élvezhető művekként (ahhoz túl gyakran hivatkoznak olyan eseményekre és momentumokra, amiket nem magyaráznak meg), de ez semmit sem von le az értékükből: ha valaki szereti a Star Wars univerzumot, annak mindenképpen remek választások lehetnek – már csak a kifejezetten igényes magyar kiadás miatt is. Erről pedig rögtön eszembe jut, hogy vajon mit vehetünk legközelebb kézbe: elvégre nem csupán, hogy már megjelent egy regény, ami Threron Shan további életével foglalkozik, de képregényből is akad még bőséggel a lézerkardok és űrhajók világában. Akármire is essen a kiadó választása, én biztosan érdeklődve várom.