Főkép

Úton a Szörnyekkel

 

Valahogy úgy esett, hogy a szervezőknek erre az estére három olyan bandát is sikerült összehozniuk, akik így vagy úgy, de jó alaposan megutaztatták az előzenekarokra is tisztességesen megtelt koncertteremben ácsorgókat. Mindenki a maga módján, de szépen elvitt a saját világába, és elszórakoztatott a sivatagon átívelő autópályákon, az ópiumgőzös barlangokban, végül pedig a világűrbe vezető szupersztrádán.

 

Pedig a programot nyitó hazai Ozone Mamának eleinte nem volt egyszerű dolga, a zenéjük napfényes karaktere ugyanis sokkal jobban érvényesülhetett volna a nyár közepén, mint ezen a jeges-nedves januári szerda estén. Ezzel együtt, és a kezdeti megilletődöttség ellenére a zenekar dögös volt, időnként még laza is, és ahogy belelendültünk (ők is, én is) egyre inkább úgy éreztem, hogy ezeket a dalokat nem csak az M7-esen a Balaton felé repesztve lehetne bömböltetni (nem mintha ezzel bármi baj lenne), hanem mondjuk a végtelen amerikai pusztában, valahol New York és San Francisco között félúton is.

 

Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy Vivi csak a főzenekar dobcucca miatt került-e ennyire előre (és középpontba) a színpadon, vagy ez koncepció náluk, de ha csak véletlenül alakult így, akkor a helyükben legközelebb is így csinálnám, mert óriási látni, hogy valaki ennyire átéli azt, amit játszik, és ekkora energiával üt. Nem tennék igazságot azzal, ha azt mondanám, hogy Tiszai Vivi generációjának egyik legjobb női dobosa, úgyhogy inkább maradjunk annyiban, hogy az egyik legjobb rock dobos közel és távol, akit nézni és hallgatni is élmény.

 

Ha az Ozone Mama a végtelen napfényes síkságok világát idézte meg, akkor az utánuk következő Church of Misery a sivatagi barlangok avas, poshadt, de édes füsttel teli levegőjének illatát hozta magával. Már az Orange erősítők előkerülésekor sejteni lehetett, hogy a vérivó japán doomsterekkel együtt hamarosan megérkezik a sav, leszáll a köd, felizzik a vörös-arany penészgomba, és kezdődik az út második fele: a trip. Eszméletlenül valószínűtlen egyébként a zenekar: a dobos, Junji Narita egy kémiaprofesszor precizitásával és rezzenéstelen arccal csapkodja a dobokat, miközben a faipari tanulóra hajazó Ikuma Kawabe a Flying V-jéből (!!) ontja a hol mázsás súlyokkal menetelő, hol pszichedelikus gitártémákat, Tatsu Mikami basszusgitáros bokáig leengedett gitárjának nyakán (igen, ott) penget és dühösen tapossa a Fuzz-pedált, Hideki Fukasawa pedig tömeggyilkosokról írt szövegeket ordít/énekel teljesen egyedi hangján. Közben pedig világosan látszik, hogy a nyomorúság temploma egyáltalán nem olyan nyomorúságos, mint a neve sugallja, és ezekben a jóravaló zarándokokban legalább annyi hippis lebegés van, mint zsigeri doom. Egyetlen dalra sem emlékszem, de ha ma újra játszanának, megint mennék.

 

Az este főzenekara azonban még ennél is messzebb repített, fel, egyenesen az űrbe, végig a kozmikus szupersztrádán, a Hold sötét oldalán és a Titán óceánjain keresztül – ráadásul Dave Wyndorfék még csak nem is a könnyebbik utat választották, hanem úgy határoztak, hogy lapot kérnek 19-re, és úgy, ahogy van, letolják az új lemezt, a Last Patrolt, elejétől a végéig. Könyörület nélkül. Hosszú-hosszú jammekkel, Donovan-feldolgozással, első sorban mosolygó lányokkal, sivító szólókkal, pár másodperces néma csönddel. Bár a megjelenéskor sokan értetlenül álltak a Monster Magnet legújabb albuma előtt, itt minden, de tényleg minden a helyére került. Nem volt kérdés, nem is lehetett. Aztán persze jött a ráadás is, plusz négy dal, „Space Lord Motherf*cker” meg minden. Itt már mindenki meg volt véve kilóra, és mindenki a csillagok között járt, az igazi Space Lord, Dave Wyndorf vezetésével. Ez az ember 57 évesen is maga volt a rock and roll: laza és őszinte, és néhány pályatársával ellenétben még ennyi idő elteltével sem lett belőle modoros pojáca.

 

Aztán irány haza. De mivel az útnak az egyik alapvető tulajdonsága, hogy vezet valahová, így a végén illene levonni a következtetéseket, és feltenni a kérdést: tényleg többek lettünk az utazás által, vagy csak élveztük a hajtást? Őszintén szólva annyira zúg a fülem, és ködös az agyam, hogy nem tudok válaszolni, és nem is nagyon érdekel. Ja, és még mindig nem vagyok otthon…