Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

Tudom, eltűntem, mint pénztárca a piaci forgatagban, és még annyit sem mondtam, hogy fapapucs. De az év vége minden fronton húzós volt, és valahogy az idei évet is el kellett indítanunk. Szóval a kedvenc rovatom folytatódik, bár nem egészen úgy, ahogy eredetileg elképzeltem. Évkezdésnek Shakirát szerettem volna bemutatni, hiszen márciusban jön az új lemez – sajnos klip helyett egyelőre csak egy ígéretes nóta audió verziója került fel a YouTube-ra. Így kénytelen voltam más díva után nézni.

 

 

Beyoncé: XO

 

Beyoncé ötödik stúdiólemeze még tavaly decemberben jelent meg, és előre borítékolható módon tisztes sikert aratott. Az albumhoz kapcsolódóan már két videó is megjelent, melyek közül rövid töprengés után ezt választottam. Ennek oka nem az, hogy ezt a számot jobban kedvelem, mint a „Drunk In Love” ritmusát, hanem egyszerűen meglepődtem, hogy olyan klipet forgattak, ami nem az énekesnő… mi tagadás, szerfölött mutatós testére, hihetetlenül hosszú lábaira helyezi a hangsúly. Itt kérem az énekesnő és kísérői ellátogatnak a vidámparkba, és úgy szórakoznak, mintha átlagemberek lennének. A hangsúly persze a mintha szócskán van, elvégre a rajongók felbukkanása és még pár apróság rendre visszaránt bennünket a „sztár vagyok, hiába minden próbálkozás” felálláshoz. Azért van pár villanás (amikor megmarkolja a kormánykereket, amikor magához szorítja a plüssfigurát, stb.), szóval ilyenkor mintha az ember nézne szembe a kamerával – ezekért a pillanatokért is érdemes végignézni az XO-t.

 

 

 

Tori Amos: Winter

 

Következzen egy régi-új videó. Tori Amosra mindig úgy gondoltam, mint egy öntörvényű zsenire, aki alapvetően azt csinálja, amihez kedve van. Jelenleg musicalben utazik, de ezt meghagyom másnak, helyette inkább ezt az eredetileg 1992-ben készült nótát ajánlom megtekintésre. A szöveg Amos és édesapja kapcsolatával foglalkozik, ami biztos érdekes, azonban a videó képi világa is megérdemeli a ráfordított öt percet. Egyrészt hihetetlenül minimalista felfogásban készült, ennek ellenére egy percig sem unalmas. Másrészt úgy szerepelnek benne gyerekek, hogy egy pillanatig nincs „jaj, de édi” érzésem. Aztán aki még nem vette volna észre, az most biztosan rájön, hogy milyen szép az énekesnő arca, mennyire kifejezőek a szemei. Ez elsőre talán furán hangzik, de nem mindenki képes erre, elég csak pár hírességet megnézni a korábbi zenenézőkben.

 

 

 

Winger: Who’s The One

 

Ha már múltidézés, akkor mindenképen itt a helye a következő klipnek, mert imádom Kip Winger hangját, az életművéből pedig legjobban az 1993-as Pull című albumot szeretem. Ennek a zárótétele a „Who’s The One”, amelynek erősen politikai szövegéhez sikerült képileg hozzáillő videót készíteni. Az pedig csak a mi közös nyomorunk, hogy az időközben eltelt húsz év dacára sajnos még mindig időszerű a mondanivalója.

 

 

 

Egy Másik Zenekar: Katatón Dal

 

Nemrég került fel a zenekar pár klipje a kiadó csatornájára, és ennek köszönhetően ismét megbizonyosodtam róla, hogy mennyire jók. A zene pop-rock, a szöveg azonban annyira kimagaslik a szabvány popszövegek közül, hogy muszáj egymás után többször meghallgatni. Ráadásul Knoll Gabi nem csak kamerabarát külsővel bír, hanem a hangja is kellemes – ha szavaznék, akkor a Depresszió mellett rá esne a választásom A Dal 2014-ben.

 

 

 

Scorpions: Hurricane (Moment Of Glory)

 

Na, még egy kis nosztalgia. Kérem szépen ez a nóta idén harminc éves – és nem érződik rajta. Kis túlzással ez az egyik örökzöld, amit a Scorpions legénysége fénykorában megalkotott. A beválogatás apropóját egy új DVD koncertlemez megjelenése adja, amit eredetileg 2000-ben rögzítettek. Ez mondjuk még nem egy akkora pukkanás, de a háttérzenekarként felvonultatott Berlini szimfonikusok, Christian Kolonovits vezényletével képesek voltak új dimenziót adni az olyan régi nótáknak is, mint például a „Rock You Like a Hurricane”.

 

 

 

Tinariwen: Imidiwan Ahi Sigdim

 

Végezetül pedig következzen a kedvenc tuareg együttesem, akik párszor már Magyarországon is felléptek. A Tinariwen zenéjét nemes egyszerűséggel világzenének szokás titulálni, aki ennél pontosabb meghatározásra törekszik, az blues, rock és a népzene keverékéről beszél. Mindegyik pontos, és mégsem tudja visszaadni azt a különös hangulatot, aminek köszönhetően szinte azonnal felismerhető a zenéjük, aminek alapvetése a hazátlanság okozta szomorúság – legalábbis én mindig ezt érzem, miközben hallgatom.