Thin Lizzy: Fighting (CD)

A hard, progresszív vagy akármilyen alkategóriába sorolható rocktól legmesszebb elkalandozó Nightlife után a kvartetté bővült Thin Lizzy második próbálkozásában már többé-kevésbé teljesen arra a hangzásra és stílusra ismerhettünk rá, amit a csapat klasszikus korszakával szoktunk azonosítani. Igaz, nyomokban megmaradt valami a korábbi albumok Woodstock hagyományát idéző hangulatából is, itt már mégis az a sajátos lynotti énekstílus fedezhető fel, amely Downey virtuóz dobolásával, a párhuzamos futamokat játszó gitárokkal, a kemény, bluesos meg rock’n’rollos riffekkel együtt nem sokkal később nemzetközileg is végleg elismertté tették a csapatot.

 

Közben, jobban odafigyelve az is kihallható, hogy az együttes mellett nem mentek el a rock műfaján belül történt változások, és így többek között rengeteg olyan megoldást hallhatunk, melyek mindenekelőtt az akkoriban felfutó Queen stílusára voltak jellemzőek. A legkirívóbb példa erre talán a „Silver Dollar” régies, nyomokban ragtime-mal és dixielanddel kevert rock’n’rollja, mely voltaképp nem is annyira lekövette, mint előrevetítette az angolok némelyik dalának (pl. „Crazy Little Thing Called Love”) stílusát. Ugyanakkor a dinamikai és hangulatváltásokkal teli „King’s Vengeance” vagy a jóval elvontabb, torzított énekkel és visszhanggal, felelgetéssel kísérletező „Ballad of a Hard Man” is minden további nélkül felkerülhetett volna az angol pályatárs valamelyik korai nagylemezére – annak ellenére is, hogy Lynott és Mercury énekstílusa első hallásra fényévekre van egymástól, ám a gitártémák, de még a szólók is ugyanazt a hangulatot árasztják magukból, mint a Queen vagy a Sheer Heart Attack némelyik dala. Ugyanakkor egyetlen pillanatra sem merülhet fel bennünk, hogy valamiféle utánérzésről lenne szó, hiszen a Lizzy a rövid stílusbeli kirándulások alkalmával is mindvégig önmaga marad.

 

A „Freedon Song”-nál lizzysebb szerzeményt viszont keresve sem találhatnánk a nagylemezen. A tercelő gitárok, a kelta lejtésű melódiák, a karcos keménység ellenére is kellemes szám a hard rock egy egészen speciális válfaját képviselik, amit Lynottnál, Downeynál és Gorhamnél hitelesebben senki sem művelt soha. És persze ugyanebbe a kategóriába tartozik a rendkívül lendületes „For Those Who Love To Live” is, melynek nyitótémája és visszafogott, parányit jazzes, mégis kelta beütésű verzéje és refrénje a Black Rose dalainak egyik előképét vetíti elénk. Ahogy a lírai „Wild One” szintén azok közé a kelta ihletésű dalok közé tartozik, melyeket a Lynott–Gorham–Downey-hármas, ha akarna, sem tagadhatna le. A fájdalmas ének, az áttetsző gitárszólamok, a finom akkordozás, a kettős gitárszóló mind-mind a későbbi, valószínűleg ismertebb albumok tipikus motívumainak és megoldásainak közeli rokonai.

 

Sok év távlatából emellett még a „Rosalie” és a „Fighting My Way Back” kerülhetne be minden idők lejobb hard rock szerzeményei közé. Az előbbi valóban kőkemény ritmusalapra épül és akkordozó és riffelő gitártémák keverésével azt a Beatles alapította stílust továbbvivő vonalat képviseli, melyből később az érett heavy metal is kialakult. A „Fighting My Way Back” mintha parányit a múltba nézne, tömör akkordokból építi fel a hangzást és a riffeket, ezzel együtt roppant kemény, és a gitárszóló is varázslatosan sikerült, már-már tanítani lehetne. Ugyanakkor nem írnám le az eddig nem említett számokat sem. A bluesos „Suicide” kifejezetten zseniális, még ha nem is minden pillanatában lehet ráfogni, hogy jellegzetesen lizzys, a gitárszólók pedig talán a lemez legjobban sikerült – habár némileg a proresszív rock időszakába visszamutató – pillanatait jelentik, míg a „Spirit Slips Away”-jel a fiúk egy kis sötét tónust csempésztek a lemezbe.

 

Komoly rajongóknak nyilvánvalóan ismerniük kell a lemezt, de bárkinek ajánlhatom, aki kedveli a csupán túlvezérelt gitárokkal megszólaló, és néhol kelta ízekkel fűszerezett kemény rockot. Valóban átütő sláger ugyan kevés hallható a lemezen, de a korra és a Thin Lizzyre jellemző, elképesztően magas színvonal eleve garancia arra, hogy minden dalban számtalan izgalmas pillanatot találjunk, és általában véve végig kizárólag csak élvezhessük az albumot. Megkopni sosem képes szerzemények ezek, legfeljebb némi patina nemesíti a dalokat, emellett egészen csodálatraméltó, micsoda invencióval írták ezek a fiúk a számaikat.

 

 

Az együttes tagjai:

Brian Downey – dob, ütőhangszerek

Scott Gorham – szólógitár, gitár

Philip Lynott – ének, basszusgitár, akusztikus gitár

Brian Robertson – szólógitár, gitár, ének

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Rosalie

2. For Those Who Love to Live

3. Suicide

4. Wild One

5. Fighting My Way Back

6. King’s Vengeance

7. Spirit Slips Away

8. Silver Dollar

9. Fereedom Song

10. Ballad of a Hard Man

 

Diszkográfia:

Thin Lizzy (1971)

Shades Of A Blue Orphanage (1972)

Vagabonds Of The Western World (1973)

Nightlife (1974)

Fighting (1975)

Jailbreak (1976)

Johnny The Fox (1976)

Bad Reputation (1977)

Live And Dangerous (1978) – koncert

Black Rose: A Rock Legend (1979)

Chinatown (1980)

Renegade (1981)

Thunder And Lihtning (1983)