Darynda Jones: Első sírhant

Alig pár hónappal ezelőtt örvendeztem azon, hogy milyen jó az, amikor különböző műfajok keverednek egy regényen belül. Nem bánnám, ha minden óhajom ilyen hamar meghallgatásra találna, ugyanis Darynda Jones írásai megfelelnek a stílusok halmozásával kapcsolatos igényeimnek. A hölgy a paranormális-romantikus thriller műfajának ünnepelt szerzője, aki több elismerést is „zsebre tett” már az írásaiért, sorozatai közül jó párat RITA-díjjal jutalmaztak. Az Első sírhant című kötet 2009-ben elnyerte az Arany szív-díjat, ami a legjobban debütáló sorozatkezdő regénynek járó elismerés.

Charley Davidson már születése óta látja a szellemeket és öt éves kora óta - ennyi időre volt szükség, hogy higgyenek is neki - segít rendőr apjának, illetve a nagybátyjának az aktuális gyilkosságok megoldásában. A holtak apró, legtöbbször az életükben lezáratlanul maradt események elrendezésében kérnek tőle szívességet, cserébe információkat osztanak meg a lánnyal, majd a közreműködésével távoznak ebből a világból. Charley legnagyobb problémája, hogy a szellemekkel folytatott eszmecsere közben ne árulja el magát, ne tegye közszemlére különleges képességét, amelynek a társadalmilag elfogadott normál életben többször látja a hátrányát, mint az előnyét. Egyedi tehetségét nem csak a szellemek akarják igénybe venni, ugyanis az utóbbi időben a lány éjszakai nyugalmát sorozatosan megzavarja egy titokzatos idegen, aki meg akarja kaparintani magának a testét. Charley-nak fogalma sincs róla, hogy ki vagy mi ez a lény, de egyre furcsább dolgokat tapasztal maga körül. A mindennapok teendői, az unalmasnak nem mondható nyomozói munka mellett megpróbálja kideríteni az éjszakai látogató kilétét is. A nyomozás szálai egyre mélyebbre vezetnek a bűnözők világába, és lassan összekeverednek Charley magánéleti problémáinak felderítésére tett kísérletekkel, illetve azok következményeivel.

„Mindnyájunknak van egyfajta elképzelése az univerzum működéséről, és ha jön valaki, aki a teóriánkba nem illő dolgot állít, nem tudjuk, hogyan is kezeljük a helyzetet. Egyszerűen nem így vagyunk összerakva. Nagyon nehéz egyszer csak kétségbe vonni mindazt, amit addig a világról gondoltál.”

Kicsit olyan a regény, mintha a Szellemekkel suttogó, a Szingli fejvadász és a CSI sorozat egy-egy része keveredett volna össze benne. A misztikus szálat a szellemlátás és a segítségnyújtás, a krimit a nyomozás és a sorozatos helyszínelések jelentették, mindezt pedig kiegészítette a magánnyomozói tevékenység és a folyamatosan jelen lévő humor, meg persze egy csipetnyi romantika.

A regény „in medias res” indul, majd az események és a poénos mondatok sűrűjében fellelhető információdarabkákból lassanként összeáll a főszereplő életére jellemző kép, ami leginkább kusza, zaklatott, zűrös és veszélyes. Charley nem éppen eseménytelen múltját a monológjaiból, a barátnőjével vagy éppen az egyik helyszínelővel folytatott beszélgetéseiből ismerhettem meg. Nem volt egy egyszerű gyerekkora, az már biztos, és a felnőtt élete sem mondható szokványosnak.

„Az életem vagy parkoló üzemmódban volt, vagy állandósult benne a hajsza. Mintha átszáguldottam volna az életem autópályáján, és sem a mellettem elhaladókkal, sem pedig a tulajdonképpeni céllal nem foglalkoztam volna.”

A regény első felében csak kapkodtam vagy éppen értetlenül ráztam a fejem, mert ugyan éreztem a történetben a potenciált, de nem kapott el az a hév, amire számítottam. Sőt, nagyjából a felénél még mindig csak egymáshoz nem teljesen illeszkedő töredékek álltak rendelkezésemre, de abból rengeteg. Mintha nem akart volna haladni a történet, az érdeklődésemet éppen ezért leginkább csak a szellemekkel folytatott beszélgetések, a titokzatos lény leváratlanabb helyeken történő felbukkanása és egy-két élvezetes szócsata tudta fenntartani. Jóval a kötet felén túl aztán végre beindultak az események: erősebbé vált a misztikus szál, lehullott a lepel pár lényeges titokról és némiképp megbolygatta a szerző az érzelmi szálat. A szellemvilág működése, valamint a valós világgal való kapcsolata elég részletesen ismertetésre került, de mégsem álltak bennem össze maradéktalanul a törvényei, helyenként ellentmondásokat fedeztem fel benne – remélem ezek később tisztázásra kerülnek.

A regény legnagyobb gyengéje számomra az, hogy az írónő annyira poénosra vette főszereplője karakterét és az események kommentálását, hogy azt helyenként már inkább erőltetettnek éreztem, mint természetesnek. Egyszer-kétszer félre is tettem a könyvet és hatalmas sóhajt követően vettem ismét kézbe, így evickélve túl a számomra határokat feszegető helyzeteken és mondatokon. A kötet végén valószínűleg már jobban lekötöttek és magukkal ragadtak az események, mert nem tűnt olyan nagy problémának az elején még kényszerű és túlzott humor.

Annak ellenére, hogy a nyomozás és a misztikum erősebb a történetben, mint a romantikus szál, azért van kiért izgulni, van olyan szereplő, aki képes volt megdobogtatni a szívem. Az én ízlésemnek és elvárásomnak két karakter is megfelelt. Az egyikük a helyszínelő, Garrett, aki hitetlenségével és helyenként gúnyos, lenéző modorával a rendőrök tökéletes megszemélyesítője, ugyanakkor van benne valami, ami miatt úgy érzem, hogy jelentős szerepe lesz még a folytatásokban is.

„A harag a legalapvetőbb érzelem, amikor az ember olyasvalamivel kerül szembe, amit képtelenség elhinni.”

Bármilyen kisugárzása is van az egyenruhásnak, labdába sem rúghat Reyes mellett, aki egyre nagyobb helyet foglalt el mind a történetben, mind Charley gondolataiban. Ő viszont kifejezetten az a karakter, aki mellett nem lehet csak úgy elsétálni, pezseg körülötte a levegő, érezni a titkok súlyát és a feszültséget, amely körüllengi. Nem is hazudtolja meg az elvárásokat, ám mire jobban megismerhetnénk a céljait és a hozzá kapcsolódó misztériumokat, egyszerűen felszívódik. Bosszantóan, dühítően, ugyanakkor a kíváncsiságomra mindenképpen bizsergetően hatott ez a húzás, amellyel nem megnyugvást és békés befejezést, hanem tátongó szakadékhoz hasonlatos hiányérzetet és a folytatás olvasására vonatkozó olthatatlan vágyat hagyott bennem maga után a történet.

„Bárcsak ne lenne annyi felesleges információ a fejemben! Ez az átka annak, ha az ember meg van győződve róla, hogy az ördög a részletekben lakozik! A fene egye meg!”

Megnyugtatásul csak az szolgált, hogy legalább a nyomozás lezárásra került, bár mindez leginkább olyan észrevétlenül és hirtelen történt, hogy magam is meglepődtem. A regény szerkezetéből arra következtetek, hogy kötetről kötetre újabb bűncselekménnyel találom majd szemben magam, miközben az érzelmi és misztikus szál végighúzódik majd a sorozat részein, mindig csak éppen egy kicsit fedve fel a lényegből. Ez megint egyszerre lesz idegesítő és felcsigázó. Ellenemre van ez a leosztás? Nem éppen, szóval bátran magamra vállalom a Második sírhant megbolygatását…