Lauren Graham: Egy nap talán

Vajon mi dönti el, hogy egy könyvet el akarunk-e olvasni? Egy jól eltalált cím, egy szemre való borító, egy érdeklődést keltő fülszöveg vagy éppen egy lelkes ajánló? Nálam néha egyik, néha másik, sőt, az is megesik, hogy csupán egy néven múlik a dolog. Mint itt is. Lauren Grahamet a nagy sikerű tv sorozat, a Szívek szállodája gyors beszédű, habókos, független anyukájaként ismertem meg, és azt hiszem, az évek alatt agyam olyannyira összemosta a színészt a szerepével, hogy a nevét meglátva rögtön azt vártam, az általa írt regényben is azt a csapongó, szellemes stílust fogja nyújtani, amit az egykor általa alakított karakter.

Azt gondolhatnánk, ez így egy erősen megtévedt elképzelés, mégis, számomra bizony akadtak olyan részek, ahol szinte Lauren hangján véltem hallani a szöveget, holott nem az eredeti nyelvű, általa felolvasott hangoskönyvhöz volt szerencsém, csupán az írott magyar fordításhoz. Persze ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy bár ez nem önéletrajzi kötet, azért az ihletet adó személyes tapasztalatok itt-ott tetten érhetőek: hősnőjéhez hasonlóan a színész-/írónő is ír-amerikai származású, gyermekkorát főként édesapjával töltötte, New Yorkban élve egy bárban dolgozott, és a kilencvenes évek közepén költözött az ország nyugati partjára. Szóval a szerző igenis ott van a regény lapjain, s talán nem is baj, hogy én úgy éltem meg a sztorit, mintha egy híres barátnő – Lauren – mesélte volna el nagy-nagy átéléssel.

„… elábrándozhatok arról, hogy egy nap talán nemcsak elhaladok ezek előtt az üzletek előtt (…), de esetleg be is megyek. Hogy egy nap talán igazi kézitáskával a kezemben, felnőtt hölgyhöz illő magas sarkú cipőben lépkedek végig az Ötödik sugárúton, s nem Doc Martens bakancsban, vállamon lógó vászontáskámban egy köténnyel, dugóhúzóval és morzsafelszedővel. Egy nap, egy nap talán…”

Amikor először találkozunk a 23 éves Franny-vel, épp kissé összezavarodva és meglehetősen ziláltan ébredezik a brooklyni Park Slope-béli otthonában, miközben enyhe rettegés lesz úrrá rajta. Riadalmát az okozza, hogy feltartóztathatatlanul közeledik az a nap, amelyet még New Yorkba költözésekor jelölt ki önmaga számára határidőként, ameddig valamiféle sikert el kellene érnie a színjátszás terén. Úgy gondolta, egy hároméves tervvel elkerülheti, hogy örök életében egy álmot kergessen mindhiába. Igen ám, de már csak hat hónap van hátra, s a hőn áhított áttörés még nem kopogtatott az ajtaján. Az eztán következendő fél évre – 1995 januárjától júliusáig – szegődünk Franny mellé, hogy vele együtt éljük át a várakozást, a reménykedést, a szorongást, a felcsillanó lehetőségeket, a kudarcokat, a rossz döntéseket és a jókat is; mindazokat a zűrzavaros időket, amit szinte minden feltörekvő ifjú színészpalánta kénytelen megtapasztalni.

Az első huszonegynéhány oldal után még nem voltam benne biztos, hogy okosan tettem-e, hogy engedtem a szerző neve által generált csábításnak. Először is, a gyönyörű borító egy chick-lit történetet takar, s ez a műfaj még mindig kicsit idegen számomra, ráadásul itt az E/1-es mesélési mód arra ösztökélt, hogy egy reménybéli színésznővel próbáljak azonosulni, ami kissé nehezemre esett, lévén sosem vonzott a színjátszás. Ám miután ezen a kezdeti bökkenőn sikeresen túl tudtam lépni, számtalan pillanat erősített meg abban, hogy jó választás volt a regény. Az én szívemnek ezek a részek váltak a legkedvesebbé az olvasása során:

„Sushi Deluxe – túl drága, ne rendeld már állandóan, jó lesz neked a sima is.”

Az újra és újra feltűnő üzenetrögzítős felvételek és telefirkált filofax lapok amellett, hogy vicces emlékeztetői voltak az idő múlásának, szerintem nagyszerűen bemutatták Franny kissé fejetlen életét is. Volt, hogy egy napra több meghallgatás is jutott, de volt, hogy az egész napja üresen maradt, így a naptárlapok kivonatolva a történet eseményeit vagy épp azok hiányát tükrözték vissza, miközben az apróbb személyes jegyzetek bájos szertelenséget kölcsönöztek a könyvnek. 

„A kedvenc részem a D-vonal Brooklyn és Manhattan közé eső szakasza, mert itt egy idő után a szerelvény előbukkan a föld alól és magasan a folyó fölött végigzakatol a Manhattan hídon.”

Egyszerűen imádtam, ahogyan a Nagy Alma helyszínei többször visszaköszöntek a lapokról, mert pár eltalált sor képes volt teljesen visszaidézni bennem a parkok megnyugtató hangulatát, az utcák tumultusát, azt az állandó rohanást és hangzavart, amiben az ember egyszerre érzi, hogy milyen aprócska is ő, ugyanakkor azt is, hogy itt és most bármi megtörténhet.

„A tanulság ez: legyen bár Meryl Streep vagy Quinn doktornő, minden színésznőnek van melle. Amije viszont nincs minden színésznőnek, az a képesség, hogy nemet mondjon.”

Először úgy hittem, a regény arról szól, Franny-nek összejön-e a nagy kiugrás, de aztán ahogyan haladtam előre, rájöttem, inkább arról szól a történet, hogy a siker hajszolása közben önmaga tud-e maradni, vagy morális iránytűje kibillen, mint sokaknak őelőtte. Úgy éreztem, a sztori ügyesen, néhol kifigurázva mutatta meg, mennyi képmutatás és álságosság van a színjátszás világában, mennyire szédítő is lehet a külsőségek csillogása, s hogy néha milyen könnyű lenne megalkudni, és elfogadni az egyszerűbbnek látszó utat.

„Nem kell semmin sem változtatnod, Franny. Szerintem jól nézel ki.”

A 212. oldalon döntöttem el, hogy én bizony fülig belehabarodtam a cuki, kissé prűd, körülményességével a boldog békeidők komornyikjait idéző, nyakigláb, állástalan forgatókönyvíró Danbe. Ugye mindenki emlékszik a Bridget Jones film azon jelenetére, amikor Mark Darcy azt mondja Bridgetnek, hogy „szeretlek, úgy ahogy vagy”? Nos, számomra ezek a mondatok felértek azzal a pillanattal, és innentől kezdődően lelkesen drukkoltam, hogy Dan a lakótárs és jó barát szerepből egyszer még előléphessen a Franny fiúja pozícióba.

„– Egyébként pedig miért muszáj állandóan szerelmi háromszögnek lennie? Miért nem lehet négyszög vagy nyolcszög? Az valósághűbb lenne.

– Neked ezek szerint már van tapasztalatod szerelmi nyolcszögről?

– Nincs, de tudod, ha nem azzal az emberrel vagy, akit tényleg szeretsz, akkor a helyzet lényegesen bonyolultabb, mint egy hülye háromszögben.”

Húzhatnám a számat azon, hogy a romantika egyik legnagyobb kliséje itt sem marad ki, mégsem teszem. Az ok pedig szörnyen egyszerű: Lauren Graham egyszerűen kifogta a szelet duzzogásom vitorlájából azzal, hogy írt Franny-nek és Dannek egy vitát a szerelmi háromszögekről. Vicces volt érveiket olvasni arról, hogy milyen bután elcsépelt és életszerűtlen is a dolog, ugyanakkor a filmekben és könyvekben mennyire szeretik használni a karakterek belső vívódásának ábrázolásául. A helyzet iróniáját pedig tovább fokozta, hogy Franny, aki olyan hevesen ellenezte ezt a drámai eszközt, voltaképp maga is egy ilyennel küzdött éppen.

Az Egy nap talán számtalanszor megnevettetett, és magam is nehezen hiszem, mennyire elvarázsolt. Könnyed, mulatságos, kikapcsolódást nyújtó, remek regény, amelyet szívesen ajánlok mindazoknak, akiknek valaha is volt egy álmuk. Bár önmagában is tökéletesen élvezhető, kerek egész volt a könyv, az a hír járja, hogy a kiadó máris felkérte a színésznőt, írja meg az okos és pimasz Franny Los Angeles-i kalandjait is.