Főkép

Mindig érdeklődést kelt, amikor egy leginkább a szóló és trió improvizációiról híres zongorista, Keith Jarrett klasszikus zenét játszik: vajon mennyire ismerhető fel a szabad játékban meghatározó jegyekkel bíró muzsikus egy hangról hangra lejegyzett darab előadása során? Egyáltalán, mi késztet valakit arra, hogy kötött formába öntse féktelen dinamizmusát, képzeletének óriás lélegzetű íveit?

 

„Ethan Iverson: A te Bachod nagyon tiszta és ritmusos. Szerinted a jazz játékod befolyásolja azt, ahogyan Bach-ot játszol?

Keith Jarrett: Nem tudom, de azt nagyon szeretem, amit Bach mondott arról, hogyan kell szépen zongorázni: „Játsszad a megfelelő hangot a megfelelő időben.” Általában szeretem a klasszikus zenét a megadott tempó szerint játszani. Persze azért még játszhatsz szabadon, de csak a megfelelő hanggal a megfelelő időben.

(Forrás)”

 

Feltehetően a hangok elrendeződéséből fakadó formák esztétikája iránti vonzalom is része Jarrett szerepvállalásának a klasszikus zenében, amely már egészen kisgyermekkora óta izgatja. Talán mindez meglepőnek sem tűnnék azon általános tanulási folyamatban, amely a zongoraoktatásra jellemző, annak ellenére is, hogy már léteznek olyan zongoraiskolák, ahol nem menüettekkel, hanem improvizációkkal indul az oktatás. Mindazonáltal Jarrett sosem volt igazán egyik sémába sem beilleszthető, egyrészt, mert már a hatévesen adott klasszikus koncertjeinek részét képezték a rögtönzések, amolyan záró motívumokként, másrészt pedig azért, mert ezen improvizációk tárgyai sokszor maguk a klasszikus darabok végtelen variációs lehetőségei voltak.

 

A Michelle Makarskival (hegedű) készített felvétel mégis leginkább egy egészen intim folyamatnak és barátságnak az eredménye. A művésznő már egyszer játszott közösen Jarrett-tel annak 1994-es szerzői lemezén, a Bridge of Lighton. Kapcsolatuk megújult, amikor Makarski egy Jarrett otthonában történt találkozásra hegedűjével érkezett és Bach szonátáit csak a maguk örömére kezdték el játszani. Ezek a találkozások aztán megismétlődtek, és bár Jarrett korábbi elhatározása szerint sosem készült többé klasszikus darabokat tanulni, kettőjük kötetlen kapcsolata, az állandóan változó tempókban játszott Bach szonátákon keresztül egyre bensőségesebbé vált. Ahogyan az Ethan Iversonnak adott interjúban Jarrett fogalmaz, azért vették komolyan a végére játékukat, mert igazán sosem gondolták komolyan az egészet, de valahogyan a személyiségük annyira összeillett, hogy később mégis fontosnak gondolták megörökíteni a fokozatosan kialakult zenei értelmezésüket.

 

„Keith Jarrett: Mi mindketten szlávok vagyunk valamennyire: ő lengyel, a bátyám pedig azt mondja, hogy én szerb-horvát vagyok, és a nagymamám azt mondogatta, hogy magyar volt. Együtt rendelkezünk valami olyan lényeges tánc kvalitással, amelyet ezek a darabok megkövetelnek. Egy bizonyos ponton, amikor párhuzamos terceket játszottunk, azt mondtam: „The Everly Brothers!”Nevettünk. Humorral és lezser közvetlenséggel kötődünk egymáshoz. Két év jókedvű kísérletezés után elkészítettük a felvételeket.”

 

Az album, amelyet végül 2010-ben vettek fel, kiválóan sikerült. Jarrett játéka lehengerlő és teljesen elképesztő, mennyire rá jellemző hangzással játszik klasszikus zenét. Ahogyan a jazzes Jarrett pillanatok alatt felismerhető, ugyanígy igaz ez a klasszikus Jarrettre is. A felvételig eltelt két év pedig már önmagában garancia arra, hogy egy teljesen kiforrott párost hallgathassunk meg. Makarski és Jarrett futamai, mint egyetlen szervezőerő két akarata ötvöződnek vagy éppen teremtik meg Bach zenei katedrálisának pilléreit és a rájuk támaszkodó, ellentétes irányú íveket, amelyek az egész összhangjában oldódnak fel a játék és az egymásra figyelés, egymás hallgatása során.

 

Egy fontos és izgalmas fejezet Bach hegedűre és csembalóra írt szonátáinak interpretációjában.

 

Előadók:

Michelle Makarski – hegedű

Keith Jarrett – zongora

 

Elhangzó szerzemények listája:

CD1

1-4. Sonata No. 1 in B minor BWV 1014      

5-8. Sonata No. 2 in A major BWV 1015

9-12. Sonata No.3 in E major BWV 1016

         

CD2

1-4. Sonata No. 4 in C major BWV 1017

5-8. Sonata No. 5 in F minor BWV 1018

9-13. Sonata No. 6 in G major BWV 1019