Főkép

Valamiért mostanában nem nagyon jelent meg magyarul olyan könyv, amiben szamurájok rohangálnak és gyilkolásszák egymást – pedig egy jóféle orientális kaland legalább annyira élvezetes lehet, mint mondjuk egy western, vagy egy számítógépes játék alapján íródott regény. Sőt, ha jobban belegondolok, akkor az előbb említetteknél biztosan nagyobb élményt jelent, hiszen a pergő cselekményen kívül óhatatlanul megemlítődik a sintoizmus vagy a bushidó egynémely eleme. Ezen a téren képregényben vagy mangában jobban állunk, viszont azt a fajta, már-már katartikus élményt, amit a nyúl testőr 12. kötete okozott, nem igazán éreztem az utóbbi pár év megjelenéseinél – ám most, ha úgy tetszik, minden összejött, kezdve rögtön az előszókkal.

 

Aki egy kicsit is járatos a távol-keleti mesékben és középkori történtetekben, az tudja, milyen gyakran felbukkan ezekben a mitológia. Ebben az Usagi-sztoriban sincs ez másként, az elején kapunk némi eredetmondát, isteni származást, ami lassan átalakul történelemmé, régi eseményekké, amelyek meghatározzák Usagi jelenének viszonyait. Nem túl rövidek, nem túl hosszúak, de nagyszerűen megalapozzák az olvasó kíváncsiságát, és persze hangulatot teremtenek. A következő pluszpontot azért adtam, mert szeretem, ha a fontosabb fegyvereknek saját nevük van. Erre számos példát ismerünk a való világban, és még többet a képzelet birodalmában – kezdve Arthur király kardjával, folytatva El Cid fegyverével, egészen a mostani sztoriban főszerepet játszó pengéig. Ami egyébként teljesen dísztelen, nem különösebben látványos holmi, ráadásul a neve sem hivalkodó. Mégis, megfelelő kézben emberfeletti hatalommal bír!

 

Apropó hatalom. Az utóbbi kétezer évben nem hiszem, hogy volt olyan ország planétánkon, ahol ne harcoltak volna érte. Japánban volt egy időszak, amikor gyakorlatilag annyira eldurvultak a hatalmi játszmák, hogy nem létezett tartós béke, a szövetségeket rendre felrúgták pillanatnyi előnyökért. Ezt a hangulatot, a cselszövések átláthatatlanságát, a „minden terv két másikat takar” állapotot adja vissza Sakai meséje. Ebben a jól felépített cselszövevényben persze még járkálhatnánk idegenként, de nem így történik, hiszen minden oldalon régi ismerősök bukkannak fel: nem csupán Usagi teszi a dolgát, hanem Ikeda tábornok, Gen, Tomoe úrnő, Dzsei, Szansobo és még sokan mások. Ettől újabb réteget kap a történet, hiszen nem csak azért drukkolunk, hogy a számunkra kedves szereplők életben maradjanak, hanem azért is, hogy teljesítsék végzetüket – akármi legyen is az.

 

Miként korábban, úgy ezúttal is jelen van a történetben a természetfeletti. Az előszóban említett isteni eredettől ez egyértelműen következik, de ahogyan mindez jelen van Usagi hétköznapjaiban – na, az már nem semmi. Nem ácsorog minden sarkon egy bestia, de ha úgy adódik, akkor bizony felbukkan egy szörnyeteg vagy mágiahasználó, és tovább bonyolítják az amúgy sem egyszerű helyzetet. Ezt a misztikus szálat egyébként pont a befejezésnél éreztem a leghangsúlyosabbnak – emiatt kicsit kétségeim is vannak a jövőre nézve.

 

Talán az már az eddigiekből is kiderült, hogy nagyon mozgalmas lett a történet, ennek megfelelően pedig a rajzok mérete, a panelek elhelyezése az oldalakon is ezt a dinamikát erősíti – gyakoriak például a nagy méretű vagy a megszokottól eltérő alakú rajzok. Amikor előzetesen erről a kötetről beszélgettünk, mindenki azt mondta, hogy az eddig megjelentek közül ez a legjobb rész. Teljes mértékben egyetértek ezekkel az állításokkal, A kard történetvezetésileg mindenképpen fordulópontot jelent a sorozatban. Kíváncsian várom a folytatást.