Lissa Price: A testbérlők – Leszámolás

Jó másfél évvel ezelőtt kellemes meglepetést okozott Lissa Price első könyve, A testbérlők – amikor már épp az utolsó szögeket készültem beverni a YA-koporsóba (én ilyet többé ugyan kézbe nem veszek, ésatöbbi…), akkor mutatott valami újat és szórakoztatót. Ami azért sosem hátrány, még akkor sem, ha épp szabadulni próbálunk egy műfajtól. Az azóta eltelt időben jó ha két young adult regény került a kezembe, szóval ezúttal nem kellett attól tartani, hogy a csömörveszély miatt a második rész megfekszi a gyomrom – ráadásul (ciki, nem ciki) annyira nem emlékeztem az első részre, hogy nagyjából fogalmam sem volt, mit várjak. És ez megint csak bejött – azt hiszem, levonhatom a konzekvenciákat: nulla várakozással kell egy könyv elé állnom, és akkor van esély a pozitív csalódásra.

Persze ahogy elkezdtem olvasni A testbérlők – Leszámolás című folytatást, szép lassan előjöttek az emlékek – az is, hogy mi tetszett a felütésben, és hát az is, hogy mi nem. És meg kellett állapítsam, hogy a második rész megbízhatóan hozza ugyanazokat az erényeket és ugyanazokat a hibákat is. Csak épp újat nem tud mondani.

Nagyjából ott találkozunk újra Callie Woodlanddel és kis csapatával, ahol az előző rész végén magukra hagytuk őket. Az egykori utcagyerek Callie immáron mesés örökség és egy megbízható gyám birtokában békében éldegélhetne, ha nem kísértené újra meg újra a múlt: szülei tragikus halála, az intézetben töltött idő, és az összeesküvés, melybe belekeveredett, amikor jelentkezett az Elsőrendű Állomások programjába. Callie fejében ugyanis egy chip lapul – egy chip, melyen keresztül a megfelelő technika birtokában bárki átveheti az uralmat a teste felett, gyilkolásra kényszerítheti, elrabolhatja, felrobbanthatja, és még ki tudja, mit művelhet vele. Callie tehát nem alhat nyugodtan – már csak azért sem, mert aki az egész kalamajkáért felelős, még mindig szabadon kószál.

Az előző rész végén az írónő egy gigantikusnak szánt fordulatot hagyott nekünk, mely után sejtésem szerint számos fiatal olvasó szedegethette az állát a földről – én meg rutinosan csak vállat vontam, mondván: ennél elkoptatottabb klisé kevés létezik. Ehhez képest nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült: nem is abba az irányba csavarodnak a dolgok, ahogy vártam. Persze igen hamar a cselekmény sűrűjében találjuk magunkat, és csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy akkor most ki kivel van és mégis miért és mire megy ki a játék… Borzasztóan pörög a cselekmény, ami ez esetben nagyon jó, egyfelől, mert leköt, kikapcsol, észre sem veszem, és már a Móriczon van a busz; másfelől mert elleplezi az írásmód bosszantó hibáit. Nem tudom, az első részben is ennyire irritált-e a kamaszos szleng folyamatos jelenléte, az ijesztően sekélyes drámázások, Callie folyamatos nyavalygása. Óh, félreértés ne essék, én hasonló helyzetben valószínűleg tízszer ennyit nyavalyognék, de ha egyszer egy YA hősnő tökös világmegmentő kiscsajnak van beállítva, akkor ne nyavalyogjon. Akkor meg pláne ne, ha a méltatók lépten-nyomon Katniss Everdeenhez hasonlítják – na, ő például a három rész alatt összesen nem drámázott ennyit, mint Callie-nk, pedig lett volna oka rá… (Persze erről a hasonlítgatásról legkevésbé Lissa Price [vagy Callie Woodland] tehet.)

Nagyon jó kis tinidisztópiának indult anno A testbérlők, és tulajdonképpen nem okozott csalódást a Leszámolás sem – mégis, végső soron azt kell mondjam, nagyobb a füstje, mint a lángja. Price-nak volt egy remek alapötlete, egy valóban izgalmas és (tudtommal) egyedi disztópikus világképe, de nem tudta igazán jól kifejteni – a második részben legnagyobb sajnálatomra semmivel sem tudunk meg többet arról, mi történt a háború során, hogyan jutott el idáig a társadalom, milyen megoldási variációk léteztek a továbblépésre. És ami legalább ekkora probléma: mintha maga is belebonyolódott volna a saját fordulataiba: egy ponton történik egy leleplezés, ami után minimum az ellenkezőjére kéne forduljon minden, aztán megyünk tovább, mintha mi sem történt volna, és megállapítjuk, hogy igazából minden mindegy, mert a jó ügyért harcolunk. Ja, hát ha így, akkor így.

Úgy tűnhet a fentiekből, hogy csalódás volt a könyv, pedig nem. Saját magam is megleptem vele, mennyire jól szórakoztam, és egy-két ponton még izgultam is hőseinkért. Persze különösebb spoilerveszély nélkül elárulhatom: annyira azért nem kellett volna. Sodró lendületű, pörgős, humoros, néha bosszantó YA a Leszámolás – komolyan venni felesleges, ellenben ha a helyén kezeljük, kellemes kikapcsolódást nyújthat.