Főkép

Ha őszinték akarunk lenni, azt azért senki se gondolhatta komolyan, főleg a „Prehistoric Dog” sörpáncélos klipjének megtekintése után, hogy a portlandi zenekar fogja megírni az agyérsebészek éves vándorkongresszusának következő himnuszát. A Relapse-istállót erősítő banda erősségét mindig is a zsigeri rock előtérbe helyezése jelentette, és bár az első lemezük még kissé kiforratlan volt, a másodikat, a 2011-es Murder the Mountainst már szinte egyhangú hozsannázás fogadta mind a kritika, mind a közönség oldaláról. Pedig ezek az arcok nem csináltak semmi olyasmit, amit ne hallhattunk volna előttük a Kyusstól, a Mastodontól, vagy még inkább a pop/sludge-ban utazó Torche-tól.

 

És valójában most se csinálnak. Legalábbis a Whales and Leeches első hat dalában semmiféleképpen sem. Jönnek a rövid, de velős, reszelős énekkel előadott stoner slágerek egymás után, amiket bár elsőre nem könnyű megkülönböztetni egymástól, nagyon hamar „jóra hallgathatóak”. Közülük is messze kiemelkedik az ősrockos „Blood Like Cream” című kirohanás, és az erősen Mastodonos, de nagyon ütős „Crows in Swine”. Aztán a B-oldal első dalában, a hétperces „Dawn Rising”-ban valami megváltozik. A YOB-s Mike Scheidt vendégszereplésével készült tétel az egyik legsúlyosabb, legsötétebb és legjobb a lemezen. Bár két gyorsabb számot még itt a vége felé is kapunk a kissé átlagos „1516”, és a kapkodós, de erőteljes „This Animal” személyében, az album második felét egyértelműen a kísérletezősebb (ha van értelme ilyesmiről beszélni egy, a Red Fanghez hasonló zenekar esetében) dalok uralják. A záró „Every Little Twist” is ezt a vonalat erősíti elszállós, pszichedelikus hangképeivel. Bár a portlandiekből továbbra is hiányzik az a mélység és gyomorba markoló sötétség, ami például a szintén pályatárs King Giantre és más déli zenekarokra jellemző, azt nem lehet mondani, hogy ne próbálkoznának valami változatosságot vinni a zenéjükbe.

 

 

Emellett az is elvitathatatlan érdemük, hogy még így, a harmadik lemezen is meg tudtak maradni szórakoztatónak. A klipekből kiindulva ez a szórakoztató jelleg élőben még hatványozottabban érvényesülhet (és ott talán még a kissé sótlan gitárszólók is ízesebben szólnak), úgyhogy a teljes Red Fang-élményhez mindenképp érdemes koncerten is elcsípni a zenekart. Mert bár szerintem a bandának hosszabb távon inkább a változatosabb, B-oldalas dalok felé kéne tapogatóznia, egyelőre még az ökölrázós, hejjegetős (de nem izzadtságszagú!) himnuszok világában érzik inkább otthon magukat. Ezekből pedig kapunk eleget a Whales and Leechesen, mégpedig tiszta (de nem steril), kellemesen erőteljes és élő hatású hangzással megtámogatva. Ezt egyébként érdekes módon ismét az amúgy folkos indie rockban utazó The Decemberists egyik tagjának, Chris Funknak köszönhetjük.

 

Semmilyen tekintetben nem világmegváltó tehát a Whales and Leeches, és a korábbinál némileg halványabb slágerdalok miatt még azt se mondanám rá, hogy kihagyhatatlan, de ha egy őszinte rocklemezre vágyunk, amit akár sör nélkül is bármikor el lehet hallgatni, és amiben még némi változatosságot és fejlődést is felfedezhetünk, akkor nem nagyon mehetünk félre a harmadik Red Fanggel.

 

 

A zenekar tagjai:

Bryan Giles – gitár, ének

Aaron Beam – basszusgitár, ének

David Sullivan – gitár

John Sherman – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. DOEN

2. Blood Like Cream

3. No Hope

4. Crows in Swine

5. Voices of the Dead

6. Behind the Light

7. Dawn Rising

8. Failure

9. 1516

10. This Animal

11. Every Little Twist

 

Diszkográfia:

Red Fang (2009)

Murder the Mountains (2011)

Whales and Leeches (2013)