Főkép

Érdekes utat jártam olvasás közben ezzel a könyvvel. Mintha nem ugyanazt a könyvet olvastam volna a hatvanadik oldal után, mint előtte. Ugyanazokat a szereplőket követve mintha egy másik betűből tákolt műfaj vödrébe pottyantam volna a csöbörből – hogy aztán ez a mutatvány még legalább kétszer megismétlődjön. Érthetőbben, de igazságtalanul fogalmazva: mintha a könyvet Christopher Moore kezdte volna, egy ponton átadva a tollat Terry Prachettnek, aki egy elvesztett itt-a piros, hol-a piros után Neil Gaiman ügyetlenebb kezébe ejtette – s ez közrejátszhatott abban, hogy helyette William Styron kapta el… bár a végén Neil csak kicsavarta a Sophie választ írójának kezéből.

 

Persze a tollat-billentyűzetet mindvégig egy B. Lotterfeld álnevű úriember használta – mindent összevéve arra, amire való. Hogy elmeséljen vele egy frappáns, magvas mesét. Úgyhogy amikor itt nevekre vesztegetem a szót, nem arra célzok, kinek a (lehetséges) epigonja a nevezett álnév – hanem azon örömködök, hogy valakit itthonról automatikusan odamérhetek az említett urakhoz, nincs neki egy csepp „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzete sem, az író effajta mentségre nem szorul. A története szellemes, humoros, filozofikus és szíven ütően mély – ha adott pontokon változik is az említett összetevők aránya. Van egyfajta egyenetlenség-érzete, de eközben az általam látott egyik legszellemesebb beetetés is: miután a könnyed kezdés horogra akaszt, magához csörlőz egy szellemes, több lépcsős vallás-gyorstalpaló, hogy aztán teljesen helyénvaló módon kirántson a legkegyetlenebb valóság levegőtlenségébe. Ezek után a haltartóban való oxigén után kapkodás, a befejezés kifejezetten üdítő. Abban a tudatban, hogy a végén úgyis mindannyian tányéron végezzük.

 

Richard Love, az elkésve önmegvalósító zenei producer kiborul – naná, hiszen a saját dalaihoz gründolt együttes lemezbemutató koncertjére a mindenség rászervezi a világ végét. Amolyan bibliai változatban, Armageddon mezejére leszálló hadakkal, Krisztussal és Antikrisztussal, parkban tébláboló rezignált mitológiai lényekkel. Richard – világvége ide vagy oda – koncertet akar. Némi tündér-segédlettel és szófukar technikai zseni asszisztense-barátja, Janek társaságában nekiáll hát támogatókat gyűjteni egy emberi vétóhoz, világvége ellen. Ez lenne a beetetés.

 

Ritkán sikerül bibliai (és egyéb szent iratokból ismert) hősöket életre kelteni úgy, hogy a dolog ne legyen kínos, és izzadtságszagú – nem véletlen, hogy Chris Moore jut az ember eszébe párhuzamnak, mivel ez neki is parádésan sikerült. Pofátlan bája van ezeknek a fejtegetéseknek és kellemesen profán hitvitáknak – mert messze túlszaladnak a kocsmapulti jellegen. Lotterfeldnek sikerült belesűríteni szép sorban a három egyistenhitbe azok legirritálóbb jellemzői mellé a legjózanabbakat – valahogy magát a szellemet, amit sugároznak. Persze, nagy kérdés, hogyan szórakoznak ezeken a részeken azok, akik az utalások felét sem értik – de talán ők sem fognak unatkozni, szerintem legalábbis: a röhögéstől nem érnek majd rá. Így húz be a horgász.

 

A többit nem mesélem. Mert roncsolná magát a hatást. Velem tényleg olyasmi történt, amire nem számítottam. Próbáld ki, neked milyen élmény lesz. Tényleg arra emlékeztet, mint amikor visszatartatják veled a lélegzetvételt. Persze ilyen erős középfordulatot nem véletlenül engednek meg maguknak ritkán a profik – szinte lehetetlen méltó befejezést illeszteni hozzá. Itt majdnem sikerül: visszatér a térdcsapkodós humor, érkezik a mindent átfókuszáló nagy fordulat, s a helyükre kerülnek az addig elpotyogtatott narratív morzsák. Majdnem sikerül – és ez majdnem a legtöbb, ami olvasóként kapható. Ja, és. Ha már vallások: egy ponton feltűnik a mindent elnyelő nagy semmi is. Az igazi ellenpont. Tudod mit? Ez a könyv segített megérteni a paradoxont, hogy erre hogy a fenébe sikerült „vallást” alapozni. Arra, hogy „még a feledés is a feledésbe zuhan”.

 

Azért a végére leesett a tantusz: szerintem az álnév mögé bújó író igazi szerelmese lehet Madách `tragédiájának. Ez a könyv Az ember tragédiája egyfajta komplementere. Mégpedig hallatlanul ügyes, egyszerre görbe és egyenes úton elkövetett ellentettje. Ott lakik benne az azóta tapasztalt, elmélyült kiábrándultság, ami a tragédia alkotójának egyetlen színébe se tolakszik így – de közben képes azt is megmutatni, milyen, amikor az (igazi lúzer) ember (egyenesen és görbén) küzd, és bízva bízik. Az ellentétes kiindulópontból bejárt út íve mintegy át is világítja a `tragédiát. Viccelhetnék azzal, hogy ez a könyv (urban fantasy létére, a könnyű szövete ellenére is) ennyi réteggel posztmodern a javából – hiszen legalábbis az eszközkészletét bőszen és minden szintjén használja. Miközben (ellentett-voltából fakadóan is) igazi komédia. Remélem, ez nem akadályozza majd, hogy klasszikus legyen, mint nemes mívű elődje. Hiszen ez lenne aztán az igazi tréfa: egy posztmodern komédiaklasszikus, ami a világ végéről szól…