Coney Hatch: Four (CD)

Nem ártana ezt a cikket valami eget rengető, bazi nagy bölcsességgel kezdenem, de valahogy semmi sem jut eszembe. Legalábbis nem most, erőlködni pedig hülyeség lenne – úgyhogy helyette kicsit döbbent, tiszteletadó csendbe burkolózom, miközben halkan örülök annak, hogy mégsem vagyok olyan öreg, mint néha gondolom. Szóval ezek mennek, a bárányfelhők, meg a Coney Hatch a lejátszóban. Na igen, lehet, hogy most itt néhányan nem értik az összefüggést az előbb hablatyolt vackok meg e között a – mi is? Komi vagy koni vagy milyen heccs? – között. Ne izguljatok (főleg a 35 alattiak ne), mindjárt elmondom, mi a stájsz.

 

Valamikor (nem is oly) régen, azokban a furcsán csodálatos ’80-as években, Kanadában létezett egy hard-rock csapat, akiket akkor „Toronto leghangosabb bandájának” neveztek. A négy úriember (Andy Curran, Carl Dixon, Dave Ketchum és Steve Shelski) a már említett név alatt összesen három albummal jelentkeztek ’82-es megalakulásukat követve (mondjuk Ketchum már ’83-ban dobbantott), jó néhány turnét lenyomtak és olyan zenekarokkal játszottak együtt, mint a Judas Priest vagy az Iron Maiden. Aztán ’86-ban mindannyian külön utakon folytatták az életüket. Basszus, én akkor születtem, ezek meg addigra már szét is váltak! Na mindegy.

 

Évtizedeken át csend volt, a Coney Hatch neve nem igazán merült fel, aztán 2008-ban a Sors úgy gondolta, hogy ez pofátlanság, így akcióba lépett. A banda énekes-gitárosa, Carl Dixon egy este Ausztráliában kimerülten tartott hazafelé, majd autójával hatalmas balesetet szenvedett, amit ép, hogy csak megúszott élve, de egy időre kómába esett. Felesége ekkor felhívta a volt tagokat, és megkérte őket, mondjanak valamit régi társuknak. Andy Curran pedig úgy próbálta meg lelkesíteni barátját, hogy azt mondta neki, épüljön fel minél gyorsabban, mert még sok dolguk van a Coney Hatch-csel. Ugyan Andy ezt nem gondolta komolyan, csak kicsúszott a száján, felépülése után Carl mégis emlékezett rá, és ennek köszönhetően a banda 2010-ben az eredeti felállásában újra színpadra lépett. És most itt vagyunk, és hallgathatjuk a minden flancozás nélkül egyszerűen Four címre keresztelt legújabb lemezüket.

 

És basszus, ez frankón jó! Itt van mindjárt az albumnyitó „Blown Away”. Feszes dobszólóval kezdődik, amire pár ütem után rájön az extralazának ható gitár, majd Carl is bekapcsolódik az énekkel, és nem igazán hajlandó a gitár minden egyes hangjára ráénekelni egyet, hanem egy kicsit gyorsabb tempójú „hablatyolásba” fog. És működik! Mert jó, mert frankó! Persze azért adnak a nép fülének egy kis gitárszólót, ami még arra is jó lehet, hogy egy műfajt nem ismerőnek pontosan felvázolja, miről is szól a hard rock-ban a gitár (na igen, jó néhány hard rock sablon megjelenik az albumon). És amennyire laza a dal, nagyjából annyira félvállról odavetetettnek tűnik a klip is: nem történik benne semmi, egyszerűen néhány jó kamerabeállítással, pár hú-de-kúl mozdulattal, egy frankón berendezett helyszínnel meg egy adag vigyorral mutatkoznak be az újabb generációnak ezek a visszatérő rókák. 

 

 

Az egyik legjobb, már-már indulószerű dal a lemezen a „Marseilles”. Ahogy lassan, pár akkorddal indul, aztán valahogy mindvégig megtartja ezt a visszafogott tempót, hogy csak pár riffel lerendezzék a refrént, aztán jöhessen a gitárszóló, az zseniális megoldás. Ráadásul épp itt az ellenkezője történik, mint a „Blown Away”-ben, hiszen az ének kőkeményen illeszkedik a gitárszólóra, és sosem gyorsul fel, pedig érezzük, hogy gond nélkül megtehetné. A francia szövegelésről pedig már nem is szólok, akár anélkül is nagy késztetést éreznék, hogy a dél-francia város felé vegyem az irányt.

 

Érdekes módon egy lassú dallal zárul a lemez. A „Holding on” akusztikus gitárszólója tökéletes felvezetése az album lezárásának. A kicsit lassabb (és ezúttal nem visszafogott) dal képes behatolni a tudatunkba, és épp emiatt figyelünk fel rá. Az egész lemez energikus hangvétele után ez a dal annak ellenére hat reményteljes balladának, hogy nincs benne semmi hivalkodó, a gitárszóló ezúttal nem olyan éles, de nem hajlandó elmaradni sem, az énekből pedig árad a csendes, ám annál erőteljesebb reménység. Ha össze kellene szednem a világ legjobb lassú rock dalait, ez biztosan rajta lenne a válogatásomon (ki tudja, egyszer talán meg is teszem).

 

Persze folytathatnám a felsorolást mindegyik dalról, hogy milyen jók, meg minden, de nem érzem szükségét. Hallgassátok meg a klipet, esetleg próbáljátok meg a másik két dalt is megszerezni, és higgyétek el, a többi dal is nagyjából hasonló: igazi dallamos hard rock szól, ahol a fülbemászó riffeket kellemes ének, jó kis dob, kellemesen megalapozott basszus kíséri, és persze nem maradnak el a fület simogató gitártépések sem. Talán nem a legfeltűnőbb lemez a Four, de rossz dalt nem találni rajta.

 

A zenekar tagjai:

Carl Dixon – gitár, ének

Steve Shelski – gitár

Andy Curran – basszusgitár, vokál

Dave Ketchum – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Blown Away

2. Boys Club

3. Down & Dirty

4. Do It Again

5. Connected

6. Revive

7. We Want More

8. Devil U Know

9. Marseille

10. Keep Drivin`

11. Holdin On

 

Diszkográfia:

Coney Hatch (1982)

Outta Hand (1983)

Friction (1985)

Best of Three (1992)

Four (2013)