Főkép

A Művészetek Palotájának Fesztivál Színháza koncertről koncertre, előadásról előadásra bizonyítja kiváló akusztikai adottságait, amelyet talán Lee Konitz (szaxofon) használt először arra, hogy teljesen mellőzze a kihangosítás lehetőségét. Finom, szubtilis hangzásához tökéletesen illeszkedett az egészen kiváló fiatal német muzsikusok alkotta zongoratrió halk, de annál dinamikusabb játéka. Florian Weber (zongora) nem saját ritmusszekciójával, hanem kortársa, Pablo Held zongorista muzsikusaival, Robert Landfermann (nagybőgő) és Jonas Burgwinkel (dobok) kettősével érkezett erre az estére, hogy első alkalommal játszhassanak együtt a legendával. Amikor Konitz feljön a színpadra addig ismételgeti a „Good evening” köszöntést, amíg a közönség válaszol, mintegy ráhangolván mindenkit az elkövetkező este zenei dialógusára, amely időnként némileg egyoldalúra sikeredett Konitz állandóan domináns jelenléte által.

 

Konitz előre felkonferálja a várható programot, amelyet pop feldolgozások helyett gyorsan standardekre korrigál, egykor volt slágerek vagy egykor még újnak számító, de mára már standarddé kövült témák előadására, és rögtön egy régebbivel kezdenek, az „Atumn Leaves” örökzölddel, hogy aztán az „All The Things You Are” köreivel folytassák és fejezzék be az első témát. Weber mindvégig rendkívül érzékeny partnernek bizonyul, akárcsak a többiek az este során, akiknek a nevét némileg meglepően, és annál inkább udvariatlanul Konitz képtelen volt megjegyezni. De ennél sokkal zavaróbb, hogy a formát egészen kifinomultan és dinamikusan folytonosan építgető Landfermann-nak, amikor a „Play Fiddle, Play” szintén nem kortárs slágerben megcsinálja magának a helyet egy bőgőszólóhoz, amelynek ívét el is kezdi felrajzolni, az öreg egész egyszerűen nem hagyja, hogy befejezze, és két kör után elkezd ismét fújni. Sajnos Weber sem kap elég teret és egy alkalommal ő nem is türtőzteti magát, nem fúj visszavonulót Konitz-cal szemben és a zongoraszóló vad futamai lágy szaxofondallamokkal keverednek egy rövid időre.

 

De mégis mindenki annyira tapintatos Konitz-cal, hogy talán mindez sokaknak fel sem tűnik. A tisztelet, az önkontroll és leginkább a kimunkált esztétikai érzék az egymás iránti zenei empátia nyelvén annyira erős, hogy az ebből létrejövő minőség egészen elragadó és időnként olyan helyzeteket teremt, mint például a koncert záró témájaként játszott Miles Davis kompozíció, a „Solar” során. Amíg Konitz iszik egy korty vizet, a trió kihasználja, hogy egy kicsit belelendüljön és egyszer csak Landfermann kiszáll, magára hagyja a zongora-dob kettőst a ritmusok dinamikájában és Burgwinkel, aki már egy témabevezetéskor megmutathatta kivételes zenei érzékét, egyre távolabbi magaslatokba sodorja a muzsikát, hogy onnan a másik végletbe is elvigye majd, amikor csak a két tenyerével dobol. Az este során Konitz már sokadszor kezd el énekelni, most a „Solar” outrójában, mintegy ezzel is érzékeltetvén a hangszer eszközszerepét, és láthatóan meglepődik, amikor Weber énekre énekkel felel, amely dúdolgatást a ritmusszekció közreműködésével szinte egészen a befejezésig folytatnak.

 

A legenda, ha maga mellé nem is volt hajlandó emelni a többieket ezen az estén, egy nagyon élvezetes koncertet adott, és már alig várjuk, hogy őt vagy bárkit a többiek közül, akár együtt, akár külön újra meghallgathassunk.

 

Előadók:

Lee Konitz – szaxofon

Florian Weber – zongora

Robert Landfermann – nagybőgő

Jonas Burgwinkel – dobok