Főkép

Az antológiákkal mindig csak baj van. Ha túl színes, az a gond; ha túl egysíkú, akkor meg az; ha túlságosan kapcsolódnak egymáshoz, újfent probléma; de ha semennyire, az is: hol van tehát a középút? Felteszem a kérdést, de igazán már sejtem a választ: valahol ott, ahol a Rastith próbálkozik. Próbálkozik, mondom, mert tökéletesen azért nem tud megfelelni az igényeimnek, de néha jó rátekinteni a magyar fantasy-re, éppen mi zajlik a nem túl látványos folyamatok mögött – márpedig, ha ilyen antológiák készülnek, akkor azért mégsincs minden veszve.

 

Rastith. A démonok létsíkja, ahol véreső hullik, ahol kegyetlen, erkölcsiség és becsület nélküli lények marakodnak a hatalomért (vagy annak morzsáiért), miközben bármit megtesznek, csak hogy kielégítsék vágyaikat. Rastith-on mindennapos vérfürdők és mészárlások várják a jámbor utazót – s akkor még az éjjelről nem is beszéltünk, pedig sokkal borzalmasabb, mint bármi, amit a nappal teremtményei ki tudnak találni. Yawanu azon démonok egyike, akik többre hívatottak, mintsem hogy egyszerű férgek legyenek a hatalmasok kezében: kiválasztott, aki az egész világon akar uralkodni. Ehhez persze nem vezet egyszerű út, s ha véletlenül eléri is célját, kérdéses, hogy meddig tudja megtartani trónját; a démonok között ugyanis semmi sem állandó, legkevésbé a hatalom.

 

Ha valamit mindenképpen muszáj elöljáróban értékelni az antológiában, akkor az az egységes, átgondolt, és valószínűleg nem kevés munkával felépített koncepció. Ugyanis a szokástól eltérően nem egymástól teljesen független történetek játszódnak Rastith világán, hanem lazán összefüggő, közös helyszínnel vagy szereplőkkel rendelkező elbeszélések kaptak helyet a kötetben. Elsősorban Yawanu (és Wogrel, a „társa”) figurája van a középpontban, ám más és más szemszögből láthatjuk, eltérő karaktereken keresztül vizsgálhatjuk őket – az első nagyobb lélegzetvételű novellában (A Láng rabjai) például egy harcoson át, aki a Rastith síkját uraló gilfek arénájában gladiátorként küzd a démonok mellett (és ellen). Alex Ironwood nagyjából előrevetíti a későbbi szerzők stílusát is (hogy ez most a több éven át tartó szerkesztésnek köszönhető, vagy sem, azt már nem tudom): néhol kissé terjengős, máskor viszont kifejezetten érdekfeszítő, s a nyelvi dagályosság ellenére sem válik unalmassá.

 

A folytatásban Craig McCormack és Bereczki Viktor (aki egyedüliként nem bújt angolszász álnév mögé – már csak ezért is jár neki a tiszteletem) hasonlóan kalandos és szórakozató stílust képvisel, a kissé öncélúnak érződő brutalitás (és az erotika nagyfokú jelenléte) mellett is pozitív a mérleg, köszönhetően annak, hogy nagyon hangulatos képet kapunk Rastith sajátos létsíkjáról. McCormack az első, aki végre olyan szereplőt állít a fókuszba, akitől megkapjuk az igazi rácsodálkozás élményét: érdekes figyelni, ahogy egy külvilági, aki életében most jár először Rastith-on, miként látja az örök zűrzavar és kegyetlenség világát. Bereczki pedig elővezeti az etoruk „faját”, akik talán a legizgalmasabb teremtmények a kötetben – ők ugyanis a démonok létét adó mana tiszta kivetülései, egy-egy tulajdonság tökéletes manifesztációi; a folytatásban még sokat találkoztunk velük, rendkívül szórakoztatóan használják őket ugyanis a különböző szerzők.

 

A kötet csúcspontja egyértelműen Soren Ward „A Jótevő” című novellája. Hogy ez most annak köszönhető, hogy ez az egyetlen történet, mely nem a démonok síkján zajlik, s emiatt igazi felüdülés volt a sok erőszak után; vagy saját jogán is ennyire jó, azt már nem tudnám megmondani. Mindenesetre nagyon élveztem, hogy végre rövidke látogatást tettünk (még ha egy démon kíséretében is) Worlukra, s egy érezhetően átgondolt elbeszélés keretében kicsit eltávolodtunk a többi történettől. Érdekes módon ez a nyelvezetben is tetten érhető, Ward jóval letisztultabb stílusa erős kontrasztot mutat a többivel, miközben szerzőtársaival ellentétben nem kellett ragaszkodnia a démonvilág kötelező kellékeihez, nem korlátozták a mozgásterét, így végre egy klasszikusabb értelemben vett, ötletre (és nem az elmesélendő történetre) épülő novellát olvashattam.

 

Érzésem szerint ugyanis ebbe bukott bele a kötet utolsó két története. Norbert Winney lényegében az egész antológia alapjául szolgáló regénye és Douglas Rowland zárónovellája esetében is az az érzés kerülgetett, hogy egyik író sem meri igazán szabadon engedi magát: megvan az elmesélendő történet, adott a kiindulópont és hogy hova kell megérkezni, ezek között azonban mintha elvesztek volna az érdemi ötletek. Rowland végig azzal küzdött, hogy szereplőinek háttértörténetet adjon, és minimális feszültséget teremtsen, miközben Winney bár viszonylag kerek cselekményt mesélt el, abból az eredetiség szinte teljesen hiányzott (ez mondjuk néhány kollégájánál is érezhető). Mégis, talán a negatívabb vagyok a kelleténél, ugyanis élveztem az ő elbeszéléseiket is, csak ennél jóval többet vártam.

 

A felemás befejezéstől függetlenül szórakoztató antológiát vehettem kézbe, ami kisebb-nagyobb gyengeségei ellenére is kellemesnek bizonyult. Ritkán olvasni ennyire összefüggő novellákat, amelyek bár saját maguk is megállnak a lábukon, azért együtt olvasva összeáll a teljes kép, és megismerhetjük Rastith nem mindennapi világát – ami már önmagában is egy olyan helyszín, amire lehet bőséggel építeni. Hogy például az egyes történetek előtt még egy illusztráció is helyet kapott, már csak hab a tortán (ellenpontozva mondjuk a nem igazán közönségcsalogató borítót). Bár továbbra sem növekedett a bizalmam a magyar szerzők felé, azért jól láthatóan van még lehetőség és ötlet, amit ki lehet aknázni. Így tovább.

 

Tartalomjegyzék

Norbert Winney: A fájdalom dala

Alex Ironwood: A Láng rabjai

Bereczki Viktor: Idea etoru integre

Christine Ardens: Ti’thar jóslata

Craig McCormack: A tudás tornya

Tim Morgan: Féreg a horgon

Soren Ward: A Jótevő

Norbert Winney: Veszett lelkek

Douglas Rowland: Rastith szeme