Mark Lawrence: Tövisek Császára

Jorg Ancrath hercegből király lett. Az útszéli testvériség egykori vezére több tartomány urává vált, ami legalább olyan komoly változás, mint hogy megházasodott, és felesége, Miana hercegnő már várandós. Persze Jorgot nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja vágyait – a következő lépés a birodalmi trón. A kontinensnyi birodalom ugyanis darabjaira hullott, immár hosszú évtizedek óta senki nem birtokolja a császári címet, viszont négyévente összeülnek az egyes országok királyai, hogy a Kongresszuson megpróbáljanak maguk közül valakit felemelni. Ám talán fontosabb dolog is készülődik a háttérben: a Holt Király egyre csak ostromolja a partvidéket, vámpírokból, nekromantákból és élőhalottakból álló serege megállíthatatlannak néz ki – ám kicsoda valójában a Holt Király, és mik a céljai? Hiszen ha győzni fog, talán már nem lesz birodalom sem, amit vezetni kellene…

Azt hiszem, Mark Lawrence végre rátalált a saját hangjára. Vagy esetleg engem talált meg, ez ugyanúgy lehetséges: mindenesetre végre teljes nyugalommal és különösebb mellébeszélés nélkül állíthatom, hogy a Tövisek Császára egészen kitűnő volt. Sajnos az előzményekkel közel sem voltam annyira megelégedve, mint a hazai rajongók (hangosabbik) többsége, ugyanis gyakran nehezményeztem a felszínességet, illetve a többi kisebb-nagyobb hibát, ami kissé rátelepedett az egyébként szórakoztató élményre. Ám a trilógia befejezésében végre Lawrence is azzal foglalkozik, akivel igazán kell: Jorggal. A császárral, az antihőssel, akiben minden látványos póz vagy nagyzoló megoldás mellett is érző, gondolkodó ember él – még ha kicsit el is rejtőzik néha.

Jorg szenvedés- és megváltástörténete áll ugyanis a fókuszban, aminek kapcsán a szerző épp úgy tud beszélni Jorg lelkivilágának változásáról, mint a tragédiák feldolgozásáról, a vágyak fékezhetetlen természetéről, és persze legfőképpen a bűnök erejéről. A tizenévesen már tömeggyilkos hercegből nem kevésbé vérengző, bár azért érezhetően komolyodó király lesz, tehát sok mindent róhatnánk fel neki, sajátos környezetének, az erőszak és a brutalitás uralmának köszönhetően mégis csak a családjával történt eseményekre koncentrálunk: nagyszerű figyelni, ahogy Jorgban kialakul a felelősségérzet és a bűnbánat képessége, mintha hirtelen megtalálta volna a lelkiismeretét. Ezzel párhuzamosan pedig meglepődve vettem észre magamon, hogy óhatatlanul is elkezdek kötődni az egyedi világlátással és igazságérzettel rendelkező Jorghoz – az eltelt hosszú-hosszú oldalak során megismerjük lelkének sötét bugyrait, egyben megértjük motivációit és reakcióinak okát: így válik folyamatosan kegyetlen fiúból érdekes, emberi szereplő.

Persze emellett a cselekményre sem lehet panaszunk, az előző kötethez hasonlóan most is két idősíkon zajlottak az események: a húszéves Jorg mellett a négy évvel fiatalabbat is nyomon követhettük, amint a kontinens dél-nyugati szögletében, majd Afrique északi vidékén az Építők tudásának nyomába ered – s közben persze olyan dolgokra lel, ami segít neki (és értelemszerűen az olvasónak is) megérteni a világot, melyben él. A világméretű kataklizma után a középkori környezetbe süllyedt Európa ugyanis tartogat még meglepetéseket, s végre valami barátságosan elmaszatolt válaszokat is kaptunk kérdéseinkre – az enyém leginkább az volt, hogy a szimpla díszletjellegen túl rendelkezik-e értelmes koncepcióval Lawrence a felépített világot illetően, vagy egyszerű szemfényvesztésnek bizonyul mindez. Szerencsére ennél többről van szó, félelmeim alaptalanok voltak, noha ettől függetlenül nem kezdett el érdekelni ez a posztapokaliptikus ál-középkor.

A „jelen” eseményei viszont annál érdekesebbnek tűntek, már csak azért is, mert egy mellékszálon a nekromanta Chella vezet bennünket, így a Holt Királyról is többet tudunk meg. A Kongresszusra tartó Jorg útja viszont nem meglepő módon izgalmakban bővelkedik, újfent sötét és brutális jeleneteknek lehetünk tanúi – hogy aztán mikor eljusson Vyene-be, a császárválasztó helyszínre, minden korábbit felülmúljon. Emellett viszont hiába olvashatunk ezúttal is közel ötszáz oldalt, még így is hiányérzetem volt olykor, a Kongresszus kapcsán például szívesen merültem volna jobban bele a királyok közti intrikák és kisebb csatározások világába, de ez természetesen nem a türelmetlen Jorg stílusa. A befejezéstől viszont nagyon is féltem, hiszen a felvezetett szálakat el lehetett volna nagyon bután, nagyon idegesítő módon is varrni, szinte végig pengeélen táncolt Lawrence ilyen téren: mégis, nem panaszkodhatok a lezárásra, s annak ellenére is kifejezetten tetszett, hogy egy fejezettel hosszabbnak éreztem a kelleténél.

Két regénnyel korábban még nem hittem volna, hogy ilyen pozitív leszek a trilógia végénél, de még a második rész után is csak reménykedni mertem hasonlóban. Mark Lawrence megmutatta, hogy egy tehetséges szerző rejtőzik benne, akit ha hagy kitörni és érvényesülni, még egészen zseniális dolgokkal is találkozhatunk a XXI. századi fantasy világában az ő tollából. A következő regénye is ugyanezen a világon játszódik, úgyhogy a rajongóknak nem kell félniük, még biztosan találkozhatunk a nevével – már persze, ha a Fumax Kiadó is úgy akarja, akiket egyébként újfent dicséret illet a meglepően gyors (és szép) magyar kiadásért. A következő kötetig pedig van idő annak is belekezdeni a sorozatba, aki esetleg eddig ódzkodott tőle, így közel ezerötszáz oldal végeztével nyugodtan állíthatom: nem fog csalódni. Aki pedig eddig is szerette Lawrence regényeit… nos, őket azt hiszem, nem szükséges biztatnom a folytatásra.