Főkép

Fülszöveg:

Aquincum, a lüktető város a Római Birodalom és a Barbaricum határán, a népek országútján. A férfiak harcolnak és kereskednek, a nők szeretnek és pletykálnak, de ha egy intrika végzetesre fordul, maguk a démonok gondoskodnak róla, hogy senki se legyen biztonságban.

Egy átok, ami régebbre nyúlik vissza, mint az emberi emlékezet, de végzetes, mint egy dühös gladiátor, vagy mint egy felbőszült mágus.

Mindennek ára van. Néha nagyobb is, mint amit gondolnánk…

Még egy jó tanács: soha ne állj szóba félszemű macskákkal!

 

Részlet a regényből:

1.

– Szóval folyjon ki a szeme?

– Igen, igen! Mind a kettő! Ez nem egyértelmű?

– Nem, drága asszonyom, már mondtam, ha páros szervekre kérsz rontást, azt nem dupla áron számítom, de kell felárat fizetni. Ez a szabály érvényes a végtagokra, fülekre, szemekre. Mert lehet úgy is kérni az átkot, hogy csak az egyik szeme folyjon ki.

– Jól van. Én azt akarom, hogy mindkét szeme folyjon ki annak a cédának! Szemet vetett a férjemre! Mit szemet vetett, rákacsintott! A jelenlétemben! Ez tűrhetetlen…

– Drága Fallacia asszony! Kérlek, tartsd meg magadnak a részleteket. Az én feladatom az, hogy átkot kérjek az alvilági szellemektől, rontást hozzak annak a fejére, akit megneveztél. Nem akarom a holtak birodalmának urait az élők csip-csup dolgaival fárasztani. Ráadásul te is tudod, mennyire szeszélyesek, ha túl sokat tudnak meg rólad, esetleg magadra irányítod a figyelmüket. Ez esetben pedig az átkod fordítva fog elsülni, a saját fejedre vonod a rontást.

Ez csak nagyon nagy vonalakban volt igaz, de Devotus nem tudta mivel fékezni a felbőszült asszony kígyónyelvét. Az alvilági démonokkal fenyegetőzni mindig hatásosnak bizonyult mind a babonás rómaiakkal, mind pedig a rómaivá lett keltákkal szemben.

– Jól van, csak csináld a dolgod. Azt akarom, hogy már holnap folyjon ki a szeme annak a férfifaló lupának!

– Fallacia, drágám, ismét a megértésedért kell esedeznem. Ma semmiképp sem lehetséges. Az átkot legkorábban ma éjszaka tudom elkészíteni, a démonok megidézésével pedig meg kell várnom a következő teliholdat. Az még három nap. Akkor.

– Kérlek, a részletekkel ne terhelj! A hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy ezzel a kinézettel emberek közé merészkedsz. Az pedig, hogy egy teliholdas éjszakán mit művelsz a halottak között… brrr… nem akarok belegondolni.

Fallacia asszony drámaian forgatta szemeit, eljátszotta a libabőrözés bizsergetően izgalmas jelenetét is, de közben nagyon ügyelt rá, hogy még véletlenül se kelljen arra a helyre néznie, ahol a férfi arcát sejtette lesütött szempillái fátyolán keresztül. Mert tényleg a hideg futkosott a hátán Devotustól.

– Valakinek ezt is meg kell csinálni. A tapasztalataim alapján igen nagy az érdeklődés a munkám iránt – Vágott vissza finoman Devotus.

Sokat pletykáltak a mágusról Aquincumban, de senki sem merte kimondani a nevét, vagy megkérdezni tőle, hogy valójában mi is az igazság. Évek óta mindennapos téma volt a piacon a rabszolgák között, a város előkelőinek bormámoros vacsoráin, az illatos női budoárokban és a katonai fürdőkben. Mégis, alig volt egy- két ember, aki tényleg látta az arcát. Ennek ellenére mindenki ismerni vélte, milyen rémisztő megjelenése van a titokzatos férfinak.

Fallacia sem láthatta most Devotus arcát, szerette volna, meg nem is. Kíváncsi volt – mint mindenre –, hogy tényleg annyira torz-e, de félt is tőle, mert azt hallotta, a nőnek, aki meglátja ennek a torzszülöttnek az arcát, kihull minden haja. Próbálta óvatosan kifürkészni, hátha legalább egy kis részletet megpillanthat (mert ugye egy kis részlet látványától csak nem hull ki minden haja), amit majd borzongva mesélhet el a barátnőinek. Aztán belegondolt, hogy mégsem adhatja tovább a számára legértékesebb közönségnek, hogy milyen az átokkészítő arca, mert akkor fel kellene fednie, miért is látogatta meg. Azt pedig a világ minden hajfürtjéért sem tenné, az borzalmas szégyen lenne. Sosem árulná el még a legkedvesebb barátnőinek sem, hogy féltékeny a férjére. És mindennek tetejébe még oka is van rá. Maradt a kíváncsiskodás, de ez irányú éhsége kielégítetlen maradt. Devotus odújában szinte sötét volt. A férfi csuklyát viselt, és lehajtott fejjel beszélt. Semmit sem pillanthatott meg a kíváncsi nőszemély.

– Ahhh! – szakadt ki az elégedetlen sóhaj az asszonyból. – Ha várnom kell, hát várok. Még néhány nap a szégyenben már semmit sem tesz. Még néhány megalázó nap, ennyi már igazán nem számít. Legyen, ahogyan akarod.

– Drága Fallacia, kérlek, ne neheztelj rám. Ez az istenek törvénye, nekünk, embereknek még egy gondolat erejéig sem szabad megkérdőjeleznünk az égiek akaratát.

Miközben Devotus igyekezett némi tiszteletet ébreszteni az asszonyban az istenek iránt, érezte, hogy a fejfájása, mint egy hangtalan kígyó, előlopakodik a gerince mélyéről.  Mindig orvul kúszott fel a testébe, a háta közepéről indult, és mire elérte a koponyáját, elviselhetetlen fájdalommá duzzadt.

Próbált türelmesen és alázattal beszélni az előkelő hölgyhöz, de érezte, már nem bírja sokáig. A kevéske fény, ami a korhadó deszkák között beszűrődött, éles tűként szúrta a szemét. Hiába csukta be, a szemhéján keresztül is érezte az apró döféseket. Néhány óra, és elviselhetetlen lesz. Mint mindig. Meg kell szabadulnia az asszonytól, de sürgősen.

– Kérlek, Fallacia, hagyj most dolgozni. Minden szükséges részletet tudattál velem, amire szükségem van az átok megidézéséhez. A fizetségem felét most kérem, a maradékot holdtölte után, ha teljesült az átok.

– Nem sok egy kicsit, amit kérsz? Mégis ki vagy te, hogy ennyi pénzt egyáltalán ki mersz mondani? Van más is ám a városban, aki képes átkokat osztani! – igyekezett az asszony a maga egyszerű módján alkudozni.

– Önként jöttél el hozzám, de még most is mehetsz máshoz. Mi több, magad is megidézheted az alvilág démonait, a sötét erőket! Te is kérhetsz tőlük átkot! Máshoz is mehetsz rontásért, de tudod, hogy az én módszereim mennyire hatékonyak, ezért jöttél hozzám.

Devotus nagyon jól tudta, hogy miket beszélnek róla, ezzel könnyen le tudta csillapítani a feldühödött asszony indulatait. Egy lépés az asszony felé, csakis szavainak nyomatékosítása végett, és Fallacia már azt is megbánta, hogy egyáltalán eszébe jutott az alkudozás.

– Jól van, na, nem mondtam, hogy máshoz fogok menni. Csak akkor is szemérmetlenül sok pénzt kérsz egy átokért – visszakozott, és legszívesebben visszaszívta volna az imént kimondott szavait.

– Egy gladiátor sem szúrná le olcsóbban a nőt neked. Csak akkor nem szenvedne. Te pedig azt akarod, hogy az a nő nagyon is sokat szenvedjen. Ezt az örömöt egy bérgyilkos nem tudja neked megadni. Csakis én. Az áraim nagyon is tisztességesek.

Devotus is engedékenyebb hangra váltott, de nem engedte, hogy a nő, csak azért, mert felsőbb körökből származtatja magát, azt higgye, a torzsága mellett még ostoba is.

– Nem vagyok én ilyen torz, mint te! Nem lelem örömöm egy másik asszony szenvedéseiben. Én csak azt kérem neki, amit megérdemel! Ha lenne benne egy csepp tisztesség, nem kérnék átkot a fejére. Nem vagyok én olyan!

– Nézd, Fallacia, nem azért vagyunk itt, hogy megvitassuk, milyen vagy – próbálta Devotus a beszélgetést visszaterelni az eredeti medrébe. - Aki hozzám fordul, az rosszat akar valakinek. Te is rontást kérsz. Én nem kérdezem, hogy miért, nem ítélkezem, hogy helyesen döntesz-e. Egy szolgáltatást nyújtok neked, te pedig pénzt nekem. Valamit valamiért. Quid pro quo.

Fallacia azonban a legkevésbé sem szándékozott abbahagyni a mondandóját. Egyre csak járt a szája, de Devotus már nem tudta követni, mit fecseg. Látta, hogy Fallacia dühösen lecsapott egy erszényt az asztalra, meg sem számolva a tartalmát. A fájdalom egyre feljebb kúszott a gerincén, elérte a fejét. Ahogyan szétterpeszkedett az amorf koponyában, mint egy jóllakott oroszlán, a férfi már nem tudta megkülönböztetni a hangokat, mindent elnyelt az egyre hangosodó zúgás. Még látta, hogy Fallacia szája megállás nélkül mozog, de akár víz alatt is lehetett volna a feje, nem hallott semmit.

Karon ragadta az asszonyt, és finoman kivezette az ajtón. Fallacia valószínűleg még mondhatott valamit, összevont szemöldökkel mintha választ várt volna egy kérdésre. Devotus viszont betette az ajtót, nem törődött egy pillanatig sem a vendégével, aki épp egy munkára kérte fel. Hálásnak és alázatosnak kellett volna lennie, de nem bírt az elvárásoknak megfelelően viselkedni. Hátát az ajtónak vetette, torz kezével szétesni kívánó koponyáját igyekezett összetartani. Fejét a kezei közt dédelgetve lerogyott a földre. Csak ült, összekucorodva, mint egy éhes gyermek, és levegőt is alig kapott a fejében tomboló fájdalomtól. Csorogtak a könnyei, egészen eláztatták a köpenyét.

– Ne! Még ne! Hagyjatok békén! – kiabálta egyre elkeseredettebb hangon, de már maga sem tudta, kivel perlekedik. Csak kiabált az üres házban. Kezeivel céltalanul kalimpált, néha megpróbált talpra állni. Lábai minduntalan összecsuklottak, és már a terjengő vizeletszagot sem érezte…

 

2.

A piac eleven volt, mint egy termeszvár, mindenki szaladt a maga halaszthatatlanul fontos dolga után, mintha egyszerre furakodnának az utolsó falat kenyérért az aquincumi macellumon. Tolakodás, az emberek egymás lábára tapostak, hogy nekik jusson a legszebb darab hús. Pedig a városban nem volt hiány élelemből – Pannonia Provincia dúskált a javakban. Helyben minden megtermett, amire csak az embernek szüksége lehet; amit pedig jó dolgában megkívánt, a Birodalom más szegleteiből ide hozták. Nem lehetett olyan luxuscikket megnevezni, amit a lelkiismeretes kereskedő be ne tudott volna szerezni. Aki elég korán kelt és fürge volt, kaphatott egzotikus gyümölcsöket, tengeri halakat, vagy akár az erdő ritka énekesmadarait is felszolgálhatta vacsorára. Itt mindent meg lehetett szerezni – csak legyen elég obulus az erszényben. Minden gazdára talált, a ritka strucchústól kezdve a mézen át a különleges kelmékig.

Az utcáról a piacra lépő Aelia Sabina egy pillanatra megállt a bejáratnál lévő hatalmas Minerva-szobornál. A fenséges arc, a finom vonások mindig lenyűgözték, és imádott belegondolni, hogy egy durva és alaktalan kőből egyszer csak megszületik maga a szobor: a megszólalásig élethű, a fenségességet sugárzó remekmű. Elképzelte, ahogyan a kőfaragó munkájának nyomán maga az istennő költözik bele a szoborba, és mintegy jutalomként a fáradozásért, ragyogó szépséggel tölti meg a halott követ. Bár Minervát a kézművesek patrónájaként tartották számon, a szoborban lakozó szépséget nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Belépett a piac négyszögletű udvarára, melyet a kereskedők épületei vettek körül, takaros rendben, egymás mellé építve. Ez a szabályosság egyesek számára katonásnak és fantáziátlannak tűnt, ám Aelia szerette az ebben rejlő rejlő szépséget. A piacot nem építészetileg értékelte nagyra, mint a közfürdőt, ami szorosan a piac mellett helyezkedett el, hanem a kereskedők gondosan kirakott portékái tették vonzóvá, és az élet, ami betöltötte. A szabályosság pedig nem vonta el a figyelmét a lényegtől, a bevásárlásról. Aelia hajlamos volt egy esztétikus épület előtt gyökeret ereszteni, és fürdőzni a vizuális orgiában. Ezalatt természetesen elfelejtette, hogy miért is indult útnak.

Végigsétált a fedett, oszlopsoros tornácon, ami a boltok portékáit védte az időjárás viszontagságaitól. Ide mindig örömmel tért be megnézni a friss kenyerekből épített gúlákat, a gyümölcsök tornyait és a húsok hívogatóan friss hegyeit.

Aelia szokatlanul korán ment aznap a piacra, de nem volt egyedül, már így is rengetegen tolongtak. A boltok korán nyitottak, a kereskedők a nappal keltek. Eltolták az éjszakára bedeszkázott boltjaik ajtaját, és a portékáikat a lehető leggusztusosabb módon tálalták, hogy a kedves vásárló ne tudjon ellenállni a csábításnak. A boltok hátsó részét raktárnak is használták, de ide már nem hatolhattak be a kíváncsi tekintetek.

Még nem nyitott ki az összes bolt, de már a friss kenyérillat és majorannás sült hús szaga járta át a piacot, amit Aelia mohón szippantott be, mintha már az illattal is jól lehetne lakni. Ólomsúlyok csattogtak a mérlegeken, alkudozások és az elengedhetetlen reggeli pletykálkodás hangjai vegyültek a fűszerek nehéz illatával a levegőben. Az agyagedényeket, mécseseket árusítók nem siettek, az ő portékáikat később is el tudták adni.

Aelia húst, zöldséget, tojást vásárolt. Mindent gondosan felírt, mert mire a piacra ért, általában elfelejtette, hogy mit is akart venni. A fejében cikázó gondolatok mindegyike sokkal érdekesebb volt, mint a bevásárolnivalók listája. Aquincum tágas piacterén elsőként a hentest célozta meg, itt nem voltak olyan sokan.

– Jó reggelt, művésznő! – hajtott fejet túlzott alázattal a mészáros. – Hogy vagyunk ezen a csodálatos reggelen? – Arcán a vásárlók csalogatására kifejlesztett mosoly terült el, ami sok-sok éve még akár őszintének is tűnhetett.

Aelia Sabina, mint aki álmából riadt fel, egy pillanatig úgy meredt a mészárosra, mint egy idegenre. Megint elkalandoztak a gondolatai. Aztán a legédesebb mosolyát öltötte magára, és őszinte kedvességgel viszonozta a mesterkéltséget.

– Kitűnően, drága Drususom, hogyan máshogy is lehetne az ember egy ilyen elbűvölő reggelen? – Aelia Sabina nem kényszerült egész álló nap hajbókolni, kedvességet és érdeklődést színlelni, így ő valóban örült, amikor egy ismerős arcot pillantott meg. Néha a mészárost egyik rabszolgája helyettesítette, aki kifejezetten kellemetlen ember volt.

A hentes végre felengedett, őszintén viszonozta a nő mosolyát, egyszerűen átragadt rá a belőle sugárzó önfeledt boldogság, és a gondtalanság mámorító érzése.

– Van friss hús? A férjemet szeretném egy kicsit kényeztetni, annyira megérdemli. Mindenki gondját a vállára veszi, de magával sosem törődik. Annyira önfeláldozó ember, hogy ha hagynám, talán nem is enne semmit. – Aelia csacsogott, az orgánuma balzsamként simította ki a hentes lelkének mindennapos gyűrődéseit. – És ma végre megígérte, hogy velem tölti a napot, így én főzök, én etetem, aztán kisétálunk a Danuviushoz, és mélyeket szippantunk a folyó átható illatából. Ma nem kell bemennie a tűzoltóegyesületbe, ma nem fog dolgozni. Ma egész nap Mummius felügyeli a várost, óvó szemei mellett tevékenykedhetünk, biztosan nem lesz tűz. Mummius még a pusztító lángokat is távol tartja! Hát nem csodálatos ez a nap?

– Aelia drága, neked mindig teszek el friss húst, te mindig a legszebb darabot kapod tőlem! Hozom is, egyenesen neked tettem félre, tudtam, hogy ma jönni fogsz.

A hússzelet a kosárba vándorolt, néhány érme pedig a hentes erszényébe. Aelia Sabina továbbállt, a hentes sóvárogva vetett egy utolsó pillantást arányos alkatára. Az egyszerű fehér stóla ugyan a bokájáig ért, mégis lágyan megrajzolta testének finom körvonalait. Drusus mély sóhajtással kilehelte magából az önfeledt boldogság utolsó morzsáit, és visszazökkent a mindennapok sorvasztó monotonitásába.

Néhány lépésnyire a hentestől Aelia Pestilentiába botlott. Szó szerint majdnem belebotlott a másik asszonyba, mert Aelia figyelte a madarak röptét, magába szívta a piac illatát, de a járókelőkre nem volt gondja. Pestilentia viszont annál éberebb volt, kihasználta az alkalmat, hogy megszólítsa a férje nélkül vásároló nőt.

– Nahát, Aelia Sabina! Ily korai órán? Majdnem eltapostál!

– Pestilentia! Üdvözöllek! – Aelia a legelragadóbb mosolyával nyúlt az asszony keze felé, hogy melegen megszoríthassa, de Pestilentia, mint egy halott végtagot, hidegen lógatta karját. Egyáltalán nem állt szándékában viszonozni az üdvözlést.

– Hol hagytad a férjed, a mindig hűséges Titust? Netán az ő feladata a ház körüli teendők ellátása nálatok?

Aelia nem hagyta, hogy a fagyos rosszkedv rá is átragadjon. Édesen csivitelt, mint egy madár.

– Nem, Titus még alszik – mondta. – Nagyon kimerült az utóbbi napokban, most végre van egy kis ideje pihenni. Gondoltam, meglepem egy finom ebéddel.

– Pedig azt hallottam, a férjed nélkül még a saját házatokba sem találsz vissza. Mindig csak ez a nagy művészeted jár a fejedben. Mintha más nem is létezne a világon! Pedig, drágám, egy nőnek sokkal fontosabb feladatai is vannak az életben, mintsem zenélni meg énekelni egész nap!

– Miért gondolod, hogy egész nap csak énekelek? Én is ugyanúgy elvégzem a feladataimat, mint bármely másik asszony! – A harag rózsái színezték pirosra az üde orcát.

– Hallom ám, az egész város erről beszél, hogy a férjed egy szamár. És tudod, miért? Mert a nyakába vett téged! Titus remek férje lett volna bármelyik rendes lánynak, de te, drágám, elcsavartad a fejét az alantas kis fortélyaiddal! De ne hidd, hogy nem látok át rajtad: csakis azért hálóztad be azt a szerencsétlen embert, hogy kihasználhasd! Titus hátán másztál olyan magasra, ahol most vagy, ezt sose felejtsd el! – taglalta felhevülten Pestilentia a pletykák esszenciáját, mintegy összefoglalva, hogy mit gondolnak a tisztességes asszonyok az énekesnőről. – Titusnak köszönheted, hogy ilyen sokra vitted! Nélküle senki sem lennél! És ezt nem csak én tudom, tudja ezt az egész város!

– Nincs igazad… – kezdte Aelia, de a mondatát sem tudta befejezni, Pestilentia tüzes főnixmadárként köpködte lángoló szavait a sarokba szorított asszonyra.

– Az a páváskodás, az a kelletés, ahogyan megnyilvánulsz minden előadásodon! Mintha a saját férjed nem lenne elég! Ezt a művészetet hagyd a hetérákra, egy rendes asszony erényes, nem veti a kihívó pillantásait más férfiakra! És igenis igazam van, mert ha nincs veled a férjed, úgy viselkedsz, mint egy elveszett kislány. Mikor fogsz már végre felnőni? Tudom, soha! Az apádnak is te voltál a kis kedvence, ő is elnézett neked mindent. És lám, meg is lett az eredménye: ez lettél, egy nagyra nőtt baba, aki a férfiak árnyékából próbál több és több előnyre szert tenni! Lehet, hogy azokat az ostoba férfiakat meg tudod vezetni holmi szempillaverdeséssel, de mi, erényes aquincumi asszonyok, mi átlátunk rajtad!

Erre már Aelia sem tudott mit felelni, nem volt hajlandó sírva fakadni a másik előtt, így sarkon fordult és elviharzott. Felháborította, amiket Pestilentia a fejéhez vágott. Dühödten trappolt végig az utcán. A szembejövők nyájasan köszöntötték, a második kézszorítás után felengedett a gyomrában a görcs. „Pletykáljon csak az az irigy csirke, szeretnek!” – gondolta, és visszanyerve vidám hangulatát, folytatta a vásárlást.

– Á, Pestilentia asszony! Hogy vagyunk ezen a csodálatos reggelen? Mivel szolgálhatok?

A vörös hajú, karvalyorrú, csontsovány asszonyság lépett a hentes elé. Egészen besötétedett – legalábbis Drusus így érezte. A nőből áradó mérhetetlen elégedetlenség mintha folyamatos sötétséget rajzolt volna aszott kis alakja köré. Drususnak határozottan oda kellett figyelnie, hogy nyájas maradjon. Az asszony a rosszallás örök fintorával tekintett mindenre és mindenkire. Erre az arckifejezésre fiatalabb korában még azt mondták, hogy kutató tekintet, mára azonban már a keserűség mély árkokba dermedt, a lélek elégedetlenségének karmai letörölhetetlen nyomot írtak az asszony arcára.

– Mi különleges van ezen a reggelen? Olyan, mint a többi! Vagy tudsz valami hírt a városból, amit én még nem is hallottam? Hús kéne, mi más!

Drusus csikorgatta a fogait, de igyekezett senkiről sem mondani egy rossz szót sem. Ha tudott is bármi pletykát, azt biztosan nem ennek a nőnek mondja el. Pestilentia és a barátnői Aquincumban a három fúria néven híresültek el. Nem véletlenül. A nyelvükről csöpögő szavak gyilkosabbak voltak minden méregnél, és lassú, könyörtelen kínhalálra ítélték áldozataikat.

– Holnap este Aeila Sabina művésznő hangversenyt ad. A férje, Titus Aelius Iustus fogja kísérni a víziorgonán. Mindenképp szeretném meghallgatni az énekét. Te is elmész esetleg? – Drusus igyekezett a lehető legsemlegesebb témát felvetni, egy ártatlan hírt a közéletből. Abból baj nem lehet. A császárt nem szidja, azon kívül meg majdnem mindegy.

Szerencsétlen mészáros a fúriák oszlopos tagjának pontosan a tyúkszemére tiport. Mentségére szóljon, hogy öntudatlanul tette.

– Nyilvánvaló, hogy ott leszek. Hol máshol lehetnék, ha a város életének egy ilyen fontos eseménye zajlik? Talán otthon kellene készítenem a gyapjúfonalat, mi? Mert ti, férfiak, szeretitek azt hinni, hogy a feleség csak arra jó, hogy gondoskodjon rólatok! Hát nem! Felhívom a figyelmedet, kedves tanulatlan barátom, hogy ma már a nők méltó társai a férjeiknek, nem holmi alávetett háztartási rabszolgák. Bár a te köreidben, a te társadalmi helyzeteddel ezt bizonyára el sem tudod képzelni. Nos, okulásodra mondom, hogy igen, a világ fejlődik, a dolgok változnak. Ahogy valami nagyokos mondta, nem léphetsz kétszer ugyanabba folyóba. Vagy valami ilyesmi. Valahol hallottam, de azt hiszem, nincs jelentősége… Na, tessék, még nem is hagyod, hogy végigmondjam, amit akartam. Tehát természetes, hogy ott leszek, mert a férjem, Ahenobantész és én ahhoz a társadalmi réteghez tartozunk, akik nyilvánvalóan részt vesznek a város életének művészeti eseményein. Nélkülünk talán nem is lenne érdemes megrendezni. Noha egy ennyire jelentéktelen énekesnő fog énekelni, kötelességünk, hogy a férjem és én jelenlétünkkel elősegítsük a város életének kulturális fejlődését.

Ezt a monológot egyetlen levegővel mondta végig, a hentes már azon kezdett aggódni, hogy a tisztes matróna el talál ájulni az öles szónoklat terhe alatt. Göcsörtös, csontos kezeivel lelkesen kísérte mondanivalóját. A húsa, ami kicsike még volt neki, teljesen rátapadt a karjaira, melyek, mint két elhasznált fáklya kalimpáltak a levegőben. Arca kipirult, a szónoklat végén elégedetten pihegett. Diszkréten körbepillantott, mert reményei szerint ezt az eszmefuttatást több embernek is hallania kellett. Fejét felszegte, megigazította vörös fürtjeit, mert egy matróna mégsem vonulhat végig a városon zilált hajjal, mint egy szolga.

– Bocsáss meg, drága Pestilentia, eszembe sem jutott, hogy a te társadalmi szerepedet megkérdőjelezzem. Tudom, hogy te és a férjed mennyit tesztek a városért. – Drusus próbálta menteni a menthetőt. Azt a legkevésbé sem szerette volna, ha Pestilentia pont őt veszi a nyelvére. – Számunkra megtisztelő, hogy mi is meghallgathatjuk a művésznő előadását, a ti társaságotokat élvezve.

Pestilentia már visszanyerte a lélegzetét, elégedetten kihúzta magát, mint aki épp az imént nyújtott segítő kezet egy fuldoklónak. Nem gondolt bele, hogy a férje mit fog művelni. Soha nem akart belegondolni. Függetlenül attól, hogy a fél város látja, Ahenobantész képes volt magát az önkívületig leinni. Ez természetesen maga után vont egy sor kellemetlenséget, amit Pestilentia mindig azzal magyarázott ki, hogy az ő társadalmi köreikben ez teljesen normális, sőt egyenesen elvárt magatartási forma.

Az ő társadalmi helyzetük, amire folyamatosan hivatkozott, talán a ködös múltban tényleg jelentett valamit. De az már nagyon régen volt, ahogy mondani szokták, tán igaz se volt. Pestilentiát és Ahenobantészt ifjú házasokként rengeteg lakomára, felolvasásra, színjátszásra meghívták, aztán a fiatal férj egyre kevésbé tudta fékezni a hajlamait, törvénytelen gyermekek hadával népesítette be az előkelő házakat. Aztán idővel sehova sem hívták őket.

– Van friss húsod? Ne próbálj meg átverni, mert megbánod! – Csontos ujjait a mészáros orra alá dugta, mintha a fenyegetés garantálhatná a hús frissességét.

– Drága Pestilentia! Tudtam, hogy ma jönni fogsz, a legszebb, legfrissebb darabot neked tettem félre! Máris hozom.

A hentes egy levegővételnyi pihenőt nyert, fürgén becsomagolta a húst, és berakta Pestilentia szolgálójának a kosarába. A matróna nem maga cipelte hazáig a vásárolt portékát, szolgák egész hada követte őt, akár az árnyéka. Ő csak rámutatott, hogy mit vegyenek, és kezelte a pénzt, mert nem bízott a rabszolgákban. Kiszámíthatatlannak és ostobának tartotta őket, de valójában nem bízott senkiben. Szerette maga intézni a dolgokat.

Biccentéssel továbbállt, otthagyta a hentest, aki cseppet sem bánta, hogy véget ért a kellemetlen beszélgetés. Nézte a távolodó asszonyt, és maga sem értette, hogy szorulhatott ennyi gőg és gyűlölet egy ilyen kicsi nőbe. Talán a Birodalom császára az, aki ennyire fennhordja az orrát, de neki oka is van rá. Pestilentia felszegett fejjel vonult végig a húspultok előtt, fitymáló pillantását néha egy fejlettebb birkacombra vetette, akár a hadvezér, seregeinek szemléjén. A friss kenyereket egyetlen kézmozdulattal legyintette le, még egy rossz szót sem pazarolt rájuk.

Újabb vásárlók érkeztek, Drusus a természetesnek legkevésbé sem nevezhető mosolyával igyekezett Aquincum éhes polgárainak a száját betömni hússal, amit csak a tehetősebbek engedhettek meg maguknak. A hússal, amitől az évek alatt ő maga visszavonhatatlanul megundorodott. Megérinteni még képes volt, de a szájába semmi pénzért nem vette volna. Inkább élt zabkásán és tejen.

Pestilentia elégedetten hömpölygött tovább a piac forgatagában. Elégedett volt, mert ma is beleköthetett valakibe. Vörös fürtjeit a legnagyobb büszkeséggel vetette át a vállán, mintha egyenesen Venus istennő szépségét birtokolná.

Megpillantotta a barátnőjét egy posztóárus pultjánál. Hézagos fogsorát az égiek és a piac népe elől nem rejtegetve mosolyogni próbált.

– Fallacia drágám! – Integetve tört magának utat a tömegben, miközben igyekezett minél több ember lábára rátaposni. Érezzék csak, hogy ő nem akárki! Megteszi, mert megteheti. Elszáradt teste ellenére meg akarta mutatni, hogy benne bizony van még élet. A szolgákat kezének egy finom intésével odébb terelte. Azok pedig, mint a hajnali pára, úrnőjük parancsára elillantak.

– Pestilentia! De jó, hogy látlak! Hazafelé épp be akartam hozzád térni, hogy elmeséljem a legfrissebb híreket! Így még jobb, hogy nem kell várnom!

– Ki vele, ne játssz a türelmemmel! Képzeld, épp Aelia Sabinát láttam a hentesnél, előttem vásárolt. A mészáros meg, mint egy éhes kutya, sóvárogva nézte azt a kis jelentéktelen nőt!

– Pont erről akartam én is mesélni neked. Reggel láttam, ahogyan kilépett a házából, szolgálók, kíséret nélkül, egymaga, mint valami utolsó szolga! Szerintem ki is kente az arcát, mert magától biztosan nem lehet ennyire rózsás az arcbőre! Képzeld el, micsoda közönséges nő, aki a piacra menet is kikeni magát, mint egy hetéra! És mindezek tetejébe teljesen egyedül megy, hogy kellesse magát! Szégyen gyalázat, hogy egy férjes asszony így viselkedjen! Persze, ezek a művészek… Manapság már a művészet szóval minden erkölcstelen viselkedést félre lehet söpörni. És ahogyan riszálta magát! Ezt szavakkal ki sem lehet fejezni, mennyire közönséges módon viselkedik az a nő. Botrány!

– Mit vársz egy énekesnőtől? Mind egyforma. Kelletik magukat, hízelegnek, aztán, mint a pióca, ráakaszkodnak egy gazdag férfira. Ez a kis énekesmadár is pontosan ugyanezt tette. Nézd meg szerencsétlen férjét, Titus Aeliust, úgy megy utána, mint akit megbűvöltek. Egy normális férfi nem alázza meg magát azzal, hogy nyilvánosan csorgatja a nyálát a felesége után, aki ráadásul egy közönséges nő.

Pestilentia színpadiasan forgatta a szemeit, ezzel is nyomatékosítva az „énekesnő” szót, amit drámaian tagolva ejtett ki. Egy gyerekgyilkos gladiátorról is kevesebb megvetéssel beszélt volna. A szavak a gyűlölet súlyától már nem is csöpögtek az ajkairól, hanem méreggel telve hullottak a porba.

– Semmi erény nincs benne, semmi tartás. Egyáltalán nem értem, hogy mit dicséri mindenki. A hangja is csak amolyan közepes. Persze a hódolói mind férfiak… – Fallacia minden mondatával a barátnője állítását igazolta, nyomatékosította. Egymást túllicitálva igyekeztek Aelia Sabina bűneit feltárni.

Az asszonyok nyelve sebesebben pörgött, mint a rokka, megállás nélkül köszörülték a nyelvüket a város lakóin, különösen Aelia Sabinán, a híres énekesnőn. Teljesen belemerültek a pletykálkodásba, nem is vették észre, hogy Devotus is a piacon tartózkodik. Az emberek annyira féltek tőle, hogy úgy tettek, mintha ott sem lenne, még akkor is, ha észlelték a jelenlétét. Ha bárki megkérdezi, őszintén állították volna, hogy nem látták. A tudat alatti elutasítás hatékonyabban működik minden elbájoló varázslatnál.

 

A Kiadó engedélyével.