Mike Oldfield: Tubular Bells (CD)

Talán önkényesnek tűnhet annak megítélése, mi számít mérföldkőnek a modern, vagyis 2. világháború utáni könnyűzene, elterjedtebb nevén a pop és a rock történetében, bizonyos események azonban túlemelkednek holmi szubjektív értékeléseken. Ezek közé tartozik a Beatles első, Please Please Me című albumának megjelenése 1963 februárjában, valamint – alig tíz évre rá – a liverpooliak által létre hívott zenei mozgalom egyik betetőzése, a Tubular Bells. Nem szabad persze elfeledkezni róla, hogy e bőség jellemezte évtizedből még számos jelentős eseményt sorolhatunk fel, onnantól kezdve, hogy a Rolling Stones hamar átvette Lennonéktól az ellenkultúra zászlóvivőjének szerepét, egészen odáig, hogy a Black Sabbath 70-71-ben lerakta a heavy metal alapjait.

 

Akadt azonban két olyan törekvés, amelyeknek sokáig nem sikerült kiforrnia magát. Az egyik a komolyzenéhez való visszacsatolás, a másik pedig a nagylemez, mint forma egységessé tétele, vagyis a konceptalbum megteremtése volt. Való igaz, hogy például a Beatles már az 1965-ös Rubber Soul egyik dalában barokk átvezetést használt, a Procol Harum 1967-ben úgyszintén Bach idejét idézve megírta és kiadta a „Whiter Shade of Pale”-t, alig két esztendőre rá pedig a Deep Purple már valódi nagyzenekarral rögzítette Jon Lord monumentális versenyművét, a Concerto for Group and Orchestrát, e próbálkozások alapvetően mégis anakronisztikusnak számítottak, és egy már régóta nem élő hagyományt igyekeztek feleleveníteni. Ugyancsak a Beatles kísérletezett legkomolyabban azzal, hogy tematikusan összefüggő albummal jelentkezzen, és az 1967-ből származó Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band kétségkívül döbbenetes hatást gyakorolt saját közönségére és a későbbi zenészgenerációkra is, az első valódi konceptalbum címére leginkább mégis a Jethro Tull 1972-es remeklése, a Thick As A Brick tarthat igényt. És ugyan e „műfajon” belül a leghíresebb és valószínűleg legmaradandóbb alkotásnak a Pink Floyd The Wall című dupla albuma számít, egyetlen elgondolást sokáig senki sem vitt végig annyira következetesen, mint Mike Oldfield a maga bemutatkozó nagylemezén, a Tubular Bellsen, mely egyben a kortárs komolyzene és a pop-rock valódi frigye is.

 

A lemez első oldala (akkoriban ugye még komoly időbeli korlátot jelentett az egy korongra felvehető zene hossza – az egyórás, megszakítatlan szerzeményre a CD-k elterjedéséig, egészen pontosan az 1990-es Amarokig kellett várni Oldfieldtól) azzal a magát azonnal az agyunkba fészkelő zongoramotívummal indul, amely később az összes Tubular Bells-album mottójává vált, ugyanakkor összekapcsolta a könnyűzenét a Steve Reich, Terry Riley és Philip Glass nevével fémjelzett minimalista zenével, és így ténylegesen bekapcsolódott saját kora zenei vérkeringésébe. (Az album hatása furcsamód nem viszonos, és a klasszikusnak mondható komponisták közül kimutathatóan csupán John Carpenter egyes filmzenéit inspirálta.) Innen a közel félórás tétel megállíthatatlanul halad a csőharangok belépéséig fokozott, intellektuális orgazmushoz hasonlítható tetőpont felé. A hangszerek egymás utáni bemutatása, amire a kezdőtémához hasonlóan csökönyösen ismétlődő hangsor felett kerül sor, részben Ravel Boleróját idézi, ugyanakkor a térbeliség kiaknázása és az emberi hang kvázi-narratív alkalmazása egyértelmű újításnak mondható.

 

A második oldal az utolsó pár perc, tehát az angol népzenéből kölcsönzött „Sailor’s Hornpipe”-ig, egyetlen gitárfantázia, melyben a hangszer minden akkoriban elképzelhető hangszíne és játékmódja szerepet kap, miközben Oldfield virtuóz képességei úgyszintén előtérbe kerülnek. Ezúttal már „éneket” is hallhatunk, a szöveg viszont érthetetlen halandzsa, és ez, valamint a színészekét idéző deklamáció több későbbi Oldfield-produkcióban is meghatározó jegyek lesznek. A valódi meglepetés azonban csak akkor ér minket, amikor 8:47-nél megszólalnak az üstdobok. Oldfield egyik óriási teljesítménye, hogy úgy adott el(ő) rockzenét, hogy jóval több, mint fél órán át nem szólaltak meg benne a rockban tipikusnak mondható ütőhangszerek. (A csőharangot semmiképp sem nevezném populáris muzsikában gyakran alkalmazott instrumentumnak.) A végére pedig hagyott egy kevés humort is. A „Sailor’s Hornpipe” önfeledt improvizálása újabb ostinato-szerűen ismétlődő témát színesít, és ekképp hibátlan lezárása az albumnak.

 

A Tubular Bells volt az első nagylemez, amit az akkor induló Virgin Records kiadott. Magam sem tudom, hogyan sikerült ekkora sikert elérnie, hiszen a hetvenes évek elején sem MTV, sem internet nem létezett, legfeljebb a könnyűzenei szaklapok és élőszó révén juthatott el a hír a progresszív kísérletekre nyitott rajongókhoz. Az album mégis hatalmas sikert aratott, és megalapozta a későbbi Virgin-birodalmat, Richard Branson ma már az egész világot behálózó vállalkozását. Emellett olyan muzsika, amit szinte bűn nem ismerni, már csak későbbi reinkarnációi miatt is, de ugyancsak ezzel a konok nyitó motívummal indított az új évezredet köszöntő berlini koncert, amely pusztán az időzítés és a hely jelképes ereje miatt is feledhetetlen zenei és vizuális élmény. A többi pedig tényleg rocktörténelem.

 

Előadók:

Mike Oldfield – akusztikus gitár, basszusgitár, elektromos gitár, Farfisa, Hammond, Lowrey orgona, ír furulya, torzított gitár, „Honky Tonk” zongora, mandolin, zongora, „Piltdown Man”, ütőhangszerek, spanyolgitár, üstdob, ének, csőharangok

Steve Broughton – ütőhangszerek

Lindsay L. Cooper – nagybőgő

Mundy Ellis – ének

Jon Field – fuvola

Sally Oldfield – ének

Vivian Stanshall – ceremóniamester

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Tubular Bells, Part One

2. Tubular Bells, Part Two

 

Diszkográfia:

Tubular Bells (1973)

Hergest Ridge (1974)

The Orchestral Tubular Bells (1975)

Ommadawn (1975)

Incantations (1978)

Exposed (1979) – koncert

Platinum (1979)

QE2 (1980)

Five Miles Out (1982)

Crises (1983)

The Killing Fields (1984)

Islands (1987)

Earth Moving (1989)

Amarok (1990)

Heaven’s Open (1991)

Tublar Bells II (1992)

The Songs Of Distant Earth (1994)

Voyager (1996)

Tubular Bells III (1998)

Guitars (1999)

The Millennium Bell (1999)

Tr3s Lunas (2002)

Tubular Bells 2003 (2003)

Light + Shade (2005)

Music Of The Spheres (2008)