Leaves’ Eyes: Symphonies Of The Night (CD)

Kissé ambivalensek voltak a kezdeti benyomásaim a Leaves’ Eyes legújabb korongjáról, mivel annak dacára, hogy Liv Kristine és Alexander Krull csapata megmaradt ugyanannak az összetéveszthetetlenül kontinentális-északi keveréknek, ami mindig is volt, stílusuk egyre inkább közelíteni látszik a műfajon belüli mainstreamhez, és a valódi nagyzenekar, no meg a minden eddiginél erőteljesebbnek ható népzenei hatások kicsit egybemossák őket a rokonlelkű együttesekkel. Legalábbis első hallásra. Aztán minden újrahallgatáskor egyre könnyebben felfedezhetők az egyedi jellegzetességek: a poposan fülbemászó dallamokat, melyeket gyakran a leghalálosabb hörgés egészít ki vagy váltogat, olyan atmoszferikus körítéssel adják elő, amely valóban misztikus világokba repít. És mégis, jóformán mindvégig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy ennél nightwishesebbnek még valószínűleg sosem hallottam a norvég-német csapatot.

 

A lemezt indító „Hell To The Heavens”-t például tagadhatatlanul a finnek inspirálták, és ez leginkább a szám szerkezetéből, no meg a refrénből a legnyilvánvalóbb, ám az is igaz, hogy egy-két megoldás összetéveszthetetlenül a Leaves’ Eyes saját tradícióiból merít. Persze a „Fading Earth” is nyugodtan felkerülhetett volna a Once előtti korszak bármelyik Nightwish-albumára, és ugyan a gitárszóló és Liv Kristine hangja is különbözik Emppu húrszaggatásától és Tarja még szőke pályatársáénál is egyértelműbben operaénekesi orgánumától, nehéz lenne elhessegetni a gyanút, hogy az együttes zeneszerzői itt is túlságos mértékben támaszkodtak a legismertebb előd példájára.

 

 

A lemez valójában a „Maid Of Larraine”-nel nyit. Itt már összehasonlíthatatlanul erőteljesebb az egyéni hangütés, a hörgős ének pedig rendkívül jól ellenpontozza a folkba hajló szimfonikusságot, ráadásul az egész számból kiérződik valamiféle boszorkányosság, és ezt magától értetődően a szöveg ugyancsak alátámasztja. Emellett a parányit diszkósan megfogott „Symphony Of The Night” is (ne feledjük, hogy Liv Kristine időnként egészen könnyed hangvételű szólólemezekkel jelentkezik) a trivialitások és a nagy ívű dallamok kontrasztjára épít, méghozzá eléggé hatásosan. Az „Angel And Ghost” refrénje szintén megszólalhatna bármelyik női énekessel felálló szimfonikus metal csapat bármelyik albumán, a szám egésze mégis lehengerlően remekül sikerült, ráadásul végre valamirevaló gitárszólót is hallhatunk benne. A „Nightshade” picikét jellegtelen újbóli felrakása a stílus alkotóelemeinek, egyetlen különlegessége a benne megszólaló cimbalom, míg az „Ophelia” kellemes, jellegzetes Leaves’ Eyes nóta, mely a gyönyörű gitárkiállástól és az utána következő hörgős átvezetéstől eltekintve igazándiból valamiért mégsem mozgatja meg a fantáziámat.

 

Az „Eleonore De Provence” ellenben minden kétséget kizáróan a másik végletet képviseli, és ha lehet, ez írja át legeltaláltabban a műfajban megszokott sémákat, miközben epikus dimenziói, elképesztő lendülete, kidolgozottsága, progresszív beütése és a szó legszorosabb értelmében nagy ívű dallamai olyan kis remekké teszik, amihez hasonlót nem csak a Leaves’ Eyestól, de a hozzájuk köthető más együttesektől is rendkívül ritkán hallani.

 

Kellemes kelta színt visz az anyagba a „Galswintha”, mely szerencsére sokkal inkább az Eluveitie, mint mások folk metal szerzeményeivel rokonítható, ha egyáltalán érdemes hasonlítani, mert itt aztán kétségkívül valami újat és felemelőn izgalmasat hallhatunk. Érzésem szerint hangszerelés szempontjából is ez a dal emelkedik ki leghatározottabban az egész korongról – itt használja ki legváltozatosabban a csapat a különféle műfajok keveredésében rejlő lehetőségeket. Másként más, mégis majdnem ilyen lenyűgöző a szégyentelenül filmzenés, ritmikailag viszont időnként kifejezetten meglepő, emellett pedig hamisítatlan népi hangzással és kórussal kikerekített „Saint Cecilia” – számomra a másik olyan szerzemény, ami erről a nagylemezről különösen emlékezetes marad. És hát a „Hymn To The Lone Sands” úgyszintén vitathatatlanul skandináv ihletésű, és nem csak az intro szövege miatt. Itt ugyan a népies hangulat hamar megadja magát a metalnak, ám valamivel később a már-már sabbathos zúzáshoz csatlakoznak a középkori hangszerek.

 

 

Egyszóval vegyesek a benyomásaim az új albumról, és míg egyfelől akadnak rajta bőséggel átlagos vagy nem sokkal magasabb színvonalú szerzemények, a lemez legalább fele olyannyira, tényleg döbbenetesen jól sikerült, hogy összességében mégiscsak azt kell megállapítanom, hogy a csapat eddigi legjobbja ez a közel egyórás anyag.

 

A zenekar tagjai:

Liv Kristine Espenæs Krull – ének

Alexander Krull – ének

Thorsten Bauer – gitár, basszusgitár

Sander van der Meer – gitár

Felix Born – dob

 

Lisbeth Dulcimer – cimbalom (10)

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Hell To The Heavens

2. Fading Earth

3. Maid Of Lorraine

4. Galswintha

5. Symphony Of The Night

6. Saint Cecelia

7. Hymn To The Lone Sands

8. Angel And The Ghost

9. Éléonore De Provance

10. Nightshade

11. Ophelia

 

Diszkográfia:

Lovelorn (2004)

Vinland Saga (2005)

Njord (2009)

Meredead (2011)

Symphonies Of The Night (2013)