Főkép

„Íme, eljött ez is, na tessék…”, kezdi a kötet előszavát a fordító, Nikowitz Nóra, mely előszó önmagában is annyira jó, hogy legszívesebben idemásolnám az egészet. Ezért meg sem próbálok méltó cikket írni az utolsó Kázmér és Huba kötetről, kár is volna erőlködnöm.

 

Watterson 1995-ben fejezte be a képregénysorozat írását és rajzolását, azóta salingeri elvonultságban él. Annak idején azt nyilatkozta, hogy azért hagyja abba, mert már mindent elmondott ezzel a sorozattal, amit el akart, meg el lehetett. Ez a minden pedig nem csak attól sok, hogy 10 éven át, avagy 11 köteten keresztül mondta, hanem attól is, amit mondott. Még most is elképeszt, hogy tudott valaki ilyen furfangos és bravúros dolgot művelni: egy hat éves kisfiúról szóló, látszólag kő egyszerű képregénycsík-sorozatban annyi mindenről szólni. Társadalomkritika, filozófia, az élet nagy kérdései – s mellette a gyerekcsínyek egész tárháza, mit tárháza, tárfelhőkarcolója. Meg pszichológia. Meg a szülő-gyermek viszony különféle momentumai. És így tovább, tovább.

 

Maga a kötet nagy vonalakban, olyan, mint az eddigiek. Egy-egy visszatérő téma, poén itt már nem bukkan fel újra, és van néhány képsor, amiken már érezni, hogy Watterson kezdett megfáradni. Ugyanakkor a 32. oldalon látható vasárnapi képsor, mely arról szól, miért is olyan zagyvák Kázmér álmai, minden idők egyik legjobb Watterson műve. A legutolsó oldal pedig… Pátosz nélkül nem is lehet mit mondani róla. Gyönyörű. Így kell ezt csinálni. (Senkit nem akarok tévútra vinni, így ez a mondatom csak azoknak szól, akik olvasták és imádják az összes Kázmér és Hubát, és hasonló érzelmeket táplálnak a Totoro című Miyazaki rajzfilm iránt: van valami közös mindkettő befejezésében.)

 

Csak így, a legvégén, egyben látva az egész gyűjteményt érti meg az ember igazán, micsoda remekmű. Sosem rágódtam sokat azon, hogy egy gyerekolvasónak mit adhat, mert nyilvánvalóan nem gyerekeknek készült, de így visszatekintve látszik, hogy egy sok tekintetben szépirodalmi és tényirodalmi műveket is felülmúló látlelet korunkról, annak kritikája – miközben számtalanszor megnevettetett, és ott van a legjobb humorú, legviccesebb dolgok között, amikkel valaha találkoztam. És mindeközben annak a megcáfolhatatlan bizonyítása, hogy a kötet címe arra vonatkozik, ahol mi is élünk.