Főkép

A huszadik század bő első felében – egészen pontosan a modernizmus korszakában – számtalan típusú válasz született a romantikus (nagy)operára, elsősorban is Wagner életművére, e válaszok közül pedig Berg és Bartók kísérletei mellett főképp az idén száz éve született Benjamin Britten dalszínházi munkái számítanak kifejezetten előremutatónak. (Richard Strauss és Puccini egyaránt rengeteg ihletet merített a wagneri örökségből, ezért bármennyire értékesek és jelentősek a műveik, azok inkább a romantika továbbgondolásának, mint arra adott reakciónak tekinthetők.) Különösen a szerző által kamaraoperának elnevezett alkotások térnek el jelentősen a korábbi század monumentális, sokszor megalomán törekvéseitől, ezek első példája pedig a Lucretia meggyalázása, ez a tizenkét hangszeresre és nyolc énekesre komponált, alig egy és háromnegyed órás darab.

 

Habár a „kamaraopera” (chamber opera) kifejezést ténylegesen maga Britten vezette be, rengeteg példát találni rá barokk szerzőknél, különösen a Lully előtti korszakokból (tudvalévőleg Lully bővítette ki a Napkirály vonószenekarát huszonnégy főssé, vagyis előtte jóval kisebb apparátusra támaszkodhatott, ahogy ez volt igaz szinte minden pályatársára is), de az érett barokk operai jellegű műveiben és valódi operáiban ugyancsak gyakorinak számított az efféle puritán jelleg – a lexikonok legtöbbször Charpentier és Pergolesi egy-egy művét emelik ki, de erre példa többek között Albinoni Climene című serenatája is. Számunkra azonban sokkal fontosabb – és úgy hiszem, ebben rejlik Britten újításának valódi jelentősége –, hogy a felfogást, jobban mondva, a műformát átvette a zenei minimalizmus nem egy képviselője, köztük Philip Glass is, de Michael Nyman legfontosabb és legismertebb dalszínházi műve, a The Man Who Mistook His Wife For A Hat úgyszintén, megnevezésében is a kamaraoperák közé tartozik.

 

A második világháborút követő szűkös években persze a kényszer ugyancsak meghatározó lehetett abban, hogy Britten efféle megoldásban gondolkodott, jóllehet a Rape of Lucretia előtti nagy Britten-operasiker, a Peter Grimes épphogy nem ebbe az irányba mozdult el. Bárhogy legyen is, a takarékos hangszerelés, a zongorával kísért recitativók, az inkább ariosókból álló zárt számok a régmúlt (az opera egyik forradalmát előidéző Gluck vagy a késői Mozart) megoldásaihoz nyúl vissza, miközben egyértelműen modern marad, ráadásul a klasszikus téma (és az ógörög kórus hagyományát felélesztő kéttagú kar) keresztény keretbe helyezése úgyszintén valamiféle időtlen, ősi jelleget kölcsönöz a műnek.

 

Ehhez adódik hozzá a furcsán ambivalens téma: a római Lucretia görög betolakodók általi meggyalázása, azaz megerőszakolása. Még ha megfeledkezünk is arról, hogy a nemi erőszak, a férfiúi dominancia e sokszor büntetlenül maradó megnyilvánulásának kérdése napjainkban, ha lehet, még aktuálisabb, a szégyenérzetet öngyilkossággal megszüntető, a látszatra értelmetlen áldozatot imával feloldó librettó önmagában is elgondolkoztató úgy Britten életfilozófiáját, mint a korának művészetét foglalkoztató témákat tekintve is.

 

Az opera most kiadott felvételét a szerző által a Lucretia meggyalázása komponálásának évében alapított Aldeburgh Fesztiválon rögzítették, és a fesztivál zenekarának előadásában hallható, így az a lehető leghitelesebb forrásnak tekinthető. Ám még ha ennek nem is lennénk a tudatában, a megszólaltatás színvonala akkor is abszolút meggyőző erővel hatna. Épp ezért nehéz lenne bárkit is kiemelni az előadók közül, lévén, hogy a mérce eleve oly magasra tétetett, ám ha mégis dicsérni óhajtanék, nyilvánvalóan a dirigenst, Oliver Knussent emelném ki, akinek értő tolmácsolásában ténylegesen a mai korra érvényes marad a mű. A lemez méltó tisztelgés tehát a száz éve született komponista előtt, és ha már Magyarországon a mai napig nem került bemutatásra Britten első kamaraoperája, legalább ez a kiadvány kárpótolhat minket e hiányért.

 

Előadók:

Ian Bostridge – tenor (Male chorus)

Susan Gritton – szoprán (Female chorus)

Chirstopher Purves – basszus (Collatinus)

Benjamin Russell – bariton (Junius)

Peter Coleman-Wright – bariton (Tarquinius)

Angelika Kirschlager – alt (Lucretia)

Hilary Summers – mezzoszoprán (Bianca)

Claire Booth – szoprán (Lucia)

 

Aldeburgh Festival Esemble

Oliver Knussen – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

The Rape Of Lucretia, Opera in Two Acts, Op. 37 (Libretto: Ronald Duncan)

CD 1

1-14. Act One

 

CD 2

1-14. Act Two