Főkép

Úgy hallottam, hogy mikor Daniel Pinkwater megtudta, hogy egy magyar kiadó szeretné megjelentetni ezt a régi regényét, azt mondta, hogy „a legjobb és legviccesebb arcok között, akikkel életemben találkoztam, volt néhány magyar, úgyhogy nagyon szeretném, hogy magyarul is kiadják ezt a könyvet. Felőlem paprikával, szalámival meg hasonló postázható élelmiszerekkel is fizethetnek”. Ilyen előzmények után (meg mert írónk középső neve Manus) eleve pozitívan álltam hozzá a könyvhöz, de mondjuk már a címe miatt is belenéztem volna.

 

A regény eredetileg 1976-ban jelent meg, s ha nem számít is klasszikusnak, mindenképp az ismert és közkedvelt ifjúsági regények közé tartozik Amerikában. Meglepő választásnak tűnhet ennek a kiadása, de az a helyzet, hogy nincs benne semmi, ami akadályozná, hogy egy mai 9-14 éves olvasó is élvezze (vagy épp egy felnőtt, jelesül én).

 

Főszereplő-mesélőnk Victor, egy 11 éves kissrác, aki a nyári szünidőben egyedül marad egy kis időre, és ezalatt döbbenetes kalandokban van része. Emberünk az átlagnál talán értelmesebb, de semmiképp nem szuperhős. Az a fajta kiskamasz, akinek halálpontos megfigyelései vannak a világról, amiről amúgy nem tud még olyan nagyon sokat, viszont amit levesz meg kimond, az ül. Van neki humora, s még inkább annak/abban, ami vele történik. Ebben fontos szerep jut egy idősebb néger fószernek, aki számos különféle néven és személyiséggel bukkan fel a regény lapjain (először mint Tyúk Sam, a maga módján igen szórakoztató hajléktalan), és aki rendre ott van az események sodrában – ha ugyan nem ő maga irányítja azokat. Továbbá vannak a történetben gyíkok, de ezt nyilván mindenki kitalálta a cím alapján.

 

Megfelelő szempontból nézve Pinkwater regénye meglehetősen szürreális/dilis, és ami történik benne, az akár hidegen is hagyhatja az embert (vagy a gyíkot, ami azt illeti). A magam részéről viszont emlékszem, milyen volt Victor korában hasonlóan idétlen, mókás sztorikat olvasni, sőt, megkockáztatom, napjainkban is vannak így-úgy hasonlók (noha távoli a rokonság, mégis eszembe jutott Böszörményi Gyula Lúzer Rádió, Budapest sorozata) – sőt, még azt is felidézte a regény, milyen volt 11 évesnek lenni, és mivel ez ritkán jut eszembe, már ezért is hálás vagyok neki.

 

A könyv sajátos és erős hangulattal bír, aminek épp úgy eleme az amerikai kisvárosok illetve Cape Cod környékének légköre, mint a ’70-es éveké. Kicsit fülledt, kicsit elveszett, egyszerre istenhátamögötti és mégis izgalmas egy ekkora fiúnak. (Teljesen mellékszál, mégsem állom meg, hogy le ne írjam: a hely, a gyíkok és az atmoszféra, na meg a kissé bizarr humor miatt Christopher Moore egyik-másik, felnőtteknek szóló regénye is eszembe jutott róla. És még a fordítójuk is közös.)

 

Pinkwater a fura-mulatságos sztori és szereplők mellé némi gondolatot is rakott. Azt hiszem, ez olyan könyv, amit az ember elolvas 11 évesen, és jól szórakozik, majd ha évtizedek múltán újra előveszi, elcsodálkozik, hogy mennyi mindent szőtt bele a körmönfont író. Hogy mást ne mondjak, van benne (fogyasztói)társadalomkritika, de egy pontján még Tibetet is felemlegeti, „csak úgy”, mellékesen. Apró utalások, amik talán elültetett magként egyszer majd szárba szökkennek, hogy kicsit kinyissák az olvasó szemét. Mindez azonban tényleg nincs a kirakatban, ott ez egyszerűen csak egy kalandos-szellemes sztori, és örülök, hogy elolvastam.