Nightwish: Showtime, Storytime (CD)

Azt semmiképp sem merném állítani, hogy Tarja távozása óta a Nightwish ne talált volna magára, hiszen a Dark Passion Play a zeneileg eddigi legszínesebb albumuk, az Imaginaerummal és a hozzá tartozó filmmel/filmzenével pedig határozottan új vizekre evezett a csapat, az mindenkép elgondolkodtató, hogy Anette Olzonnak mindössze két nagylemezt sikerült felvennie az együttessel eltöltött öt esztendő alatt. (Vagy inkább az, hogy a két korong megjelenése között négy teljes évnek kellett eltelnie.) Történt aztán, hogy a 2012-ben induló Imaginaerum-turné elején Olzon „kölcsönös megegyezéssel” távozott a zenekartól, akiknek hirtelenjében fel kellett hajtania valakit, aki képes helyettesíteni mind az alapító, operai képzettségű énekest, mind a hangját illetően poposabb dalokra predesztinált utódját.

 

Így került a képbe Floor Jansen, a holland ReVamp énekesnője, aki eredetileg csupán a turné erejéig csatlakozott volna a zenekarhoz, ámde olyan elsöprőnek bizonyult az egymásra találtság érzete, oly tökéletesnek az együttesen belüli harmónia, hogy a Nightwish előbb úgy döntött, vele adják ki az új koncertanyagot (persze ki mással tudták volna?), végül pedig, a DVD/CD megjelenésével nagyjából egy időben az is kiderült, hogy Jansen állandó tagja marad az új, immár nem ideiglenes felállásnak. A hírt igencsak vegyes érzelmekkel fogadtam, mivel úgy éreztem, hogy hatalmas veszteség, ha két remek zenekarból mindössze egy lesz, de honlapján a ReVamp azonnal megnyugtatta a rajongókat, hogy semmi sem változik, továbbra is Floor Jansennel együtt turnéznak és készítenek lemezeket. (A január-februári fellépések lemondása viszont épp ellenkező előjelű „megerősítés”, vagyis a tamáskodók kételyeit látszanak igazolni, a kérdés csupán az: vajon a repedések végül katasztrófát okoznak-e, és ha igen, kinél.)

 

 

Azt ugyanakkor el kell ismernem, hogy Floor Jansen elsőrangú választás volt, lévén, hogy egyrészt klasszikus tanulmányainak köszönhetően könnyedén megbirkózik a Tarja énekesi habitusához alakított, még az első korszakhoz kapcsolható melódiákkal, másrészt hihetetlen erővel szólaltatja meg az inkább a hagyományos rockból ihletet merítő újabb dallamokat. A két „iskola” közti különbséget érzékletesen példázza többek között a régi-régi „She’s My Sin” és a vadonatúj „Storytime”, vagy ha igazán nagy slágereket akarnék kiválasztani, a „Ghost Love Score” és az „Amaranth” szembeállítása. Jansen tényleg mindkét hangképzési módban tökéletesen otthon érzi magát, sőt, meg merném kockáztatni, hogy az utolsó két lemez számai még jobban is szólnak vele, mint elődjével, akit pedig kifejezetten szerettem. (Azt persze felesleges lenne tagadni, hogy a lendületes előadásnak köszönhetően parányit remeg az a hang, mindenekelőtt operai magasságokba jutva, de ez dicséretként ugyanúgy felfogható, mivel Tarja annak idején alig mozgott, különösebben sokat legalábbis nem ugrált a színpadon, valószínűleg épp azért, hogy a nehezebben megformálható hangsorok ugyanolyan szépen szóljanak.)

 

A koncerten elhangzó szerzemények összeválogatása kifogástalanul sikerült. Az „elvárt” nagy dobások (a finnek „Paranoid”-jai, „Some On The Water”-jei és „Road To Hell”-jei, azaz a „Nemo”, a „Wish I Had An Angel” és a „Ghost Love Score”) mellett bőségesen hallhatunk a Once-szal kezdődő korszak terméséből éppúgy, mint régen nem játszott, ellenben el nem feledett darabokból.

 

 

A megszólalást olyan összeszokottság jellemzi, amihez foghatót néha évek óta nap mint nap együtt zenélő együtteseknél sem feltétlenül tapasztalunk (pedig, mint a DVD-hez mellékelt dokumentumfilmből kiderül, Floor Jansennek csupán 48 óra állt rendelkezésére, hogy megtanulja a koncertprogramot), és nekem még a hangzás is kellemesebbnek tűnik, mint amennyire a zenekar élő fellépéseinek keverésével és erősítésével anno meg voltam elégedve, de hát ez Wacken, ahol mindenki a maximumot igyekszik nyújtani. Legfeljebb az tűnik kissé meglepőnek, hogy Marco mintha parányit kevesebbet hallatná a hangját a tőle megszokottnál. (Talán tudat alatt egyfajta Floor Jansen előtti tisztelgésként? Nem hinném, de teljesen ezt sem lehet kizárni. Ám a duettek kétségbevonhatatlanul fergetegesek.)

 

Nem sorlemez, csak koncertalbum, de a hangulat közmondásosan izzik az egész előadás alatt, és ha bárhova utazgathatnék térben és időben, egészen biztosan megpróbálnék eljutni erre az estére, méghozzá minél közelebb a színpadhoz, hogy lehetőleg mindent jól lássak. Így csak azt mondhatom, hogy amit ezen a felvételen hallhatunk (a DVD-változaton pedig láthatunk), azt ténylegesen a jelenlegi Nightwish abszolút esszenciájának érzem, és bár a közös munka során könnyen lehet, hogy valamiképp felülmúlják még ezt a teljesítményt, egy ilyen produkció valószínűleg már egészen új kategóriát jelentene a szimfonikus metal műfaján belül.

 

A zenekar tagjai:

Tuomas Holopainen – billentyűk

Emppu Vuorinen – gitár

Jukka Nevalainen – dob

Marco Hietala – basszusgitár, ének

Troy Donockley – ír duda, fuvola

Floor Jansen – ének

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Dark Chest Of Wonders

2. Wish I Had An Angel

3. She’s My Sin

4. Ghost River

5. Everdream

6. Storytime

7. I Want My Tears Back

8. Nemo

9. Last Of The Wilds

10. Bless The Child

11. Romanticide

12. Amaranth

13. Ghost Love Score

14. Song Of Myself

15. Last Ride Of The day

16. Imaginaerum (Outro)

 

Diszkográfia:

Angels Fall First (1997)

Oceanborn (1998)

Wishmaster (2000)

Over The Hills And Far Away (2001) – EP

From Wishes To Eternity (2001) – koncert

Century Child (2002)

End Of Innocence (2003) – koncert

Once (2004)

End Of An Era (2006) – koncert

Dark Passion Play (2007)

Made In Hong Kong (2009) – koncert

Imaginaerum (2011)

Imaginaerum (The Score) (2012)

Showtime, Storytime (2013) – koncert