Főkép

Azt mondja nekem a főszerk., hogy jó lenne összedobnom valami visszaemlékezés-féleséget az elmúlt tíz évről. Csak úgy, ami az eszembe jut, meg amit gondolok. Hát… ez lett belőle.

 

Melós

Valamikor, még az oldal indulása előtt egy kedélyes kis kávézóban négyen ültük körbe az egyik asztalt. A későbbi főszerk.-ék, egy nagyon kedves barátunk és én. Azt se tudtam, miért vagyok ott, de hamar kiderült a lényeg, amikor letették elém az oldal első verziójának látványterveit. Ekkor nyert értelmet a mostani főszerk. kérdése, amit a találkozó előtt pár nappal tett fel nekem: van-e kedvem vagy akarok-e könyvekről írni. Rövid gondolkodás után igent mondtam és így kerültem – kezdésnek – az asztal egyik oldalára. Persze ez nem fejes volt a mélyvízbe, hiszen majd egy éven keresztül – a megszűnésig – a szebb napokat látott Zed magazin olvasóit boldogítottam számítógépes játékismertetőkkel, amelyeket egy barátommal közösen követtünk el. Ezen felbuzdulva mondtam igent és vágtam bele a történetbe.

 

Gyarmat

Nem gondoltuk – én legalábbis egyáltalán nem –, hogy ebből fogunk majd megélni. Nem is ebből élünk, inkább valamilyen szinten ezért (ekultura.hu) élünk. Volt, hogy éjszakába nyúlóan, volt, hogy csak kutyafuttában került terítékre – de időnként fel-felbukkant és bukkan most is – köztünk, hogy dolgozzunk össze/csatlakozzunk/olvadjunk be/írjunk pénzért stb. Bárhogy is rágtuk magunk közt a dolgot, minden egyes alkalommal az volt az egyöntetű véleményünk, hogy ilyesmit nem csinálunk, inkább maradunk csórók, de „Nem leszünk gyarmat!”. Ennek megfelelően többen – még a saját rokonságomból is – hibbantnak tartanak, mert szerintük elmegy egy csomó időm az oldallal és egy buznyákot se keresek vele. Nem tudnak napirendre térni afölött, hogy ellenszolgáltatás nélkül is adok (ahogy a többi szerző, alkotó és háttérmunkás is). De hát ha ez az ára annak, hogy szabadok vagyunk, nem függünk senkitől, és úgy csináljuk, ahogy mi szeretnénk, akkor nekem ez így bőven jó. És nekem ez elég sokat számít. (A asztalnál ülő negyedik ember nem várta meg ezt. Kiszállt, még mielőtt kilőttük volna magunkat a netre.)

 

Probléma

Az előbbi zárójeles és dőlt szövegrész miatt akadt egy kis gondunk. Hova pakoljuk magunkat, ha kútba esett az az ötlet, hogy a negyedik oldja meg ezt a dolgot? Szerencsénkre BePe a segítségünkre sietett. Így indultunk az azóta nevet változtató, majd megszűnő rpg.hu/lfg.hu szerverén. Egy életre riszpekt BePének, hogy kihúzott minket a lekvárból.

 

Egy két há

Ha egyszer egy üzlet beindul, akkor bizony nyomni kell a dolgot. És – minden nagyképűség nélkül mondom – egy idő után beindult a dolog. Bővült az eddig csak maroknyi embert számláló alkotógárda, megugrott a beérkező cikkek száma és a látogatószám is igen bíztatóan alakult. (A teljességhez hozzátartozik, hogy ekkor még nem igazán voltak blogok és az arckönyv se volt sehol.) Ez azt eredményezte, hogy a főszerk. néha „túlcsordult”, illetve ráúsztunk a hírekre, minek következtében néha én „csordultam túl” és vakartam a fejem, hogy mibe keveredtem. És akkor még hol voltunk attól, hogy részleteket kezdjünk felpakolni az oldalra? De túléltük/túléltem. És nyomjuk azóta is.

 

A gyaloglás vége (?)

Nem emlékszem, mikor kezdődött, és, hogy melyik volt az első kiadó, akit volt szerencsém személyesen felkeresni sajtópéldányokért. Nincs is annál jobb, mint télen, nyáron, hóban, fagyban, esőben, dögmelegben és leginkább kora reggel kiadókhoz rohangálni. Elég tré hajnalban kelni, hót’ álmosan nekivágni a fene se tudja hányadik kerültnek azért, hogy elhozhasd – jellemzően – a többiek motyóját. Viszont amikor a delikvens „megkapja a magáét”, és látszik rajta, hogy tök hálás és tök köszöni és tök boldog, mert az éppen aktuális álmai könyvét/CD-jét/DVD-jét nyomtam a kezébe, akkor… Nos, akkor gondolom azt, hogy bánja kutya a korán kelést.

 

Fesztivállapot

Jó ideje nem tartom már számon, hogy hány koncertre, eseményre, fesztiválra és miegyébre jutottam el/be azért, hogy beszámolókat írjak róluk az oldalra. Tagadhatatlan tény, hogy jó páran irigykednek azért, mert én valahová ingyen megyek. Igen, ingyen megyek. Dolgozni. Figyelni kell, koncentrálni, megjegyezni a dolgokat és másnap valami értelmeset alkotni a látottakból, hallottakból. És nem este 8 a „lapzárta”. Hulla másnaposan, vagy aznaposan, totál szétütve ezt nem lehet csinálni. Tapasztalat. És persze adott esetben egy fesztivál jó kis konfliktusforrás tud lenni a főszerk.-kel, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt ő – kintről – szeretné. De ezek kezelhető és eleddig kezelt dolgok.

 

De rossz buliba hoztál, baby

Pár éve – haladni kell a korral – kitaláltuk, hogy megjelenünk a YouTube-on. Vagyis veszünk egy kamerát, amivel majd jól levideózunk mindent és mindenkit, és felpakoljuk, és ez mennyire jó lesz. Nektek. Nekem kevésbé. Néha kitör belőlem a „panasznemzeti én” és beállok a „sírók” közé. Mert az oké, hogy forgatunk, de hát ugye valami utómunka is kell, és mivel jelenleg én vagyok az egyetlen, aki a szerkesztőségben konyít valamennyire a témához, persze „megnyertem” a vágó kitüntető munkakörét. Ez nem is lenne baj, ha nem ezt csinálnám egyébként is a munkaidőm egy igen jelentős részében. Aki jártas kicsit a témában, az tudja, hogy néha nem kevés idő összerakni valami értékelhetőt egy vágóprogramban és utána még hány órát kell várni, hogy a végeredményt „kiköpje” a gépezet. Jelenleg nem egyszer hajnalig gubbasztok a gép előtt és szemezek a (vissza)számlálóval, hogy mikor szabadul fel végre más – tényleg szórakoztató és kikapcsoló – lehetőségekre a gépem. Ilyenkor fordul meg a fejemben, hogy ez lenne egy hobbi? Hogy ezért vágtam bele ebbe? Hogy a melóból hazaérve, hulla fáradtan ott folytassam, ahol a melóban abbahagytam? Hogy évi több tucat jó könyv helyett ne tudjak havonta egyet se elolvasni? Nem. És remélem, változik a helyzet, bár én egyelőre csak a sötét alagutat látom és a rossz bulit.

 

Jó

Jogos lehet a kérdés, hogy akkor mégis mi a fenéért csinálom én ezt, ha ez már csak nyomokban az, amiről anno úgy gondoltam, hogy belevágok? Egyrészről még mindig ott van az ok, hogy legyen már kulturáltabb a magyar. Legalább egy kicsit. Kezdetnek. Aztán többen megjegyezték már hasonszőrű írásaikban, hogy elég jó kis banda verődött össze. Ez is eléggé motiváló számomra, hiszen kvázi együtt húzzuk az evezőt ugyanazért, ugyanabban a csónakban. Igaz, néha valaki kiszáll – és érte elmorzsoltunk pár könnycseppet a szemünk sarkában –, de mindig jön valaki, hogy megragadja a lapátot. És persze ott vannak a kapcsolatok a „külsősökkel”. Emberi kapcsolatok. Kiadókkal, szerzőkkel, előadókkal, szervezőkkel és meg nem tudom mondani még hány és milyen státuszú emberrel. És igen, nagyon jó barátságok köttettek és köttetnek. És ahogy Grant őrnagynak a Die Hard 2-ben a rágó, úgy nekem ez ad erőt, hogy csináljam.