Harlan Coben: Hat év

Vannak szerzők, akik akcióval vagy éppen gyilkosságokkal, esetleg mesteri csavarokkal sűrűn megtűzdelt regényt kínálnak, és vannak olyanok is, akik érzelmekkel teli krimit írnak – Harlan Coben ez utóbbiak közé tartozik. Nem ismerek minden általa írt történetet, de amiket eddig olvastam, azokra igaz ez a megállapítás. Talán pont ez az, ami tetszik a stílusában, illetve az, ahogy megbonyolítja a cselekményeket, ahogy semmiségnek látszó titkok mögött lényeges dolgok rejlenek. Nem volt ez másként ezúttal sem.

Jake Fisher a záródolgozatát írta egy tanyán, amelyet a professzora és mentora ajánlott neki, Natalie pedig a szomszédos farm művészeti táborában töltötte a nyári hónapokat. A fiatalok között igazi nyári szerelem szökkent szárba, amely az évszak végéhez közeledve egyre komolyabbnak látszott. Pontosan ezért érte hideg zuhanyként a fiút, amikor Natalie közölte vele, hogy férjhez megy egy másik férfihoz, a korábbi szerelméhez. Érzelmeinek lezárása érdekében Jake megjelenik az esküvőn, ahová egyébként meg is hívják, beszél az élete szerelmének tartott nővel, majd összetörve elhagyja a kápolnát. A menyasszony megígérteti vele, hogy soha többé nem fogja keresni, Jake pedig olyan ember, aki betartja az ígéretét.

Eltelt hat év és Jake azon az egyetemen tanít, ahol korábban maga is tanult – és még mindig reménytelenül szereti a nőt, aki elhagyta és férjhez ment egy másik férfihoz. Egy véletlen folytán értesül róla, hogy Natalie férje meghalt és hat év után végre felcsillan a remény, hogy megszegheti az ígéretét. Jake elmegy a temetésre, ahol kiderül, hogy az elhunyt már húsz éve élt házasságban ugyanazzal a nővel és az özvegy – értelemszerűen – nem Natalie. A történtek elég hihetetlennek tűnnek, ezért a férfi egymás után keresi fel az ismerősöket és érdeklődik náluk a lány után, de mindenhonnan csak elutasító választ kap. Tudakozódása azonban olyan eseményeket indít el, amelyek hatására nem csak a saját élete kerül veszélybe, hanem mindenki másé is, akivel a kérdezősködése során kapcsolatba kerül, de az elhatározásától, hogy a szeretett nő nyomára bukkanjon, senki és semmi nem tudja sem lebeszélni, sem pedig eltántorítani.

„A fájdalmas emlékek nem tapintatosan térnek vissza – berúgják az ajtót, elárasztják az elmét.”

Az első gondolatom az volt, hogy én ezt a könyvet már olvastam, pedig tudtam, hogy ez nem lehetséges. Aztán némi gondolkodás után rájöttem, miért találtam ismerősnek a történet alapját adó szituációt: az író egy másik könyvére (Senkinek egy szót se) emlékeztetett, ami alig fél évvel korábban került a kezembe. A deja vu érzést az okozta, hogy mindkét könyvben olyan férfi a főszereplő, aki valamilyen ok folytán elveszíti az élete szerelmének tartott nőt és mindkét esetben felcsillan a remény, hogy megtalálhatja és visszaszerezheti a társát, ezért nyomozásba kezd, ami persze nem mindenkinek nyeri el a tetszését. A hasonlóságnak azonban ezzel vége is szakad, mert az események és a karakterek teljesen más irányba viszik el a cselekményt. Kellett hozzá valamennyi idő, amíg ez utóbbi tény tudatosult bennem és csak ezt követően tudtam elnézni a szerzőnek azt, hogy az egyik regényénél már alkalmazott és kitűnően bevált „receptjét” gondolta újra és tálalta más formában. Végül is miért ne tehette volna ezt meg? Inkább ő másolja le a saját regényei alapötletét, mint más éljen ezzel a lehetőséggel…

A szerző most sem okoz csalódást a rajongóinak, igaz, hogy túl nagy meglepetést sem, egyszerűen csak hozza azt a színvonalat, cselekménybeli mozgalmasságot és érzelmi mélységet, amelyet megszokhattunk a regényeiben. Izgalmas, gördülékeny és gyorsan olvasható történet elevenedik meg a lapokon, és akinek a Senkinek egy szót se című regény cselekménye és hangulata tetszett, annak ez is fog.

„- Tud valamit a reményről, Jake?

- Azt hiszem, igen feleltem.

- A legkegyetlenebb dolog a világon. Még a halál is jobb nála. Amikor az ember meghal, a fájdalom véget ér. De a remény az egekbe emel, hogy aztán még magasabbról zuhanjunk a földre. A remény gyengéden cirógatja a szívet, majd hirtelen darabokra zúzza. Újra meg újra. Sosem hagyja abba. Ezt teszi az emberrel.”

A regény alapvetően szórakoztat, de rávilágít arra is, hogy nem lehet mindent előítéletekkel szemlélni, nem minden fekete vagy fehér, a szürkének pedig rengeteg árnyalata van (több mint egyesek gondolják), és a körülményeken, a nézőponton nagyon sok múlik. A főhős karaktere kedvelni való, igaz, hogy önfejű és makacs, de a kitartása és a logikája, amivel összekapcsolja az egymástól teljesen különálló eseményeket és helyszíneket, figyelemre méltó. Döntéseit könnyű elfogadni és még könnyebb átérezni azok mozgató erejét.

Mi a meglepő ebben a történetben? Az, ahogy egy férfi író mozgat egy olyan férfi főszereplőt, akit teljes mértékben romantikus érzelmei, elképzelései irányítanak és befolyásolnak. Az élmény teljesen más, mint egy női szerző által megformált főhős esetében, de ez persze csak előnyére szolgált a regénynek, ami az érzelmek mellett akcióban és rejtélyekben is bővelkedik. Olvasmányos krimi és kellemes kikapcsolódás – amúgy Coben módra.