Főkép

Németh Ferenc (dobok) nem Budapesten lett világsztár, hanem New Yorkban vált olyannyira meghatározó zenésszé, hogy mindenki szívesen játszik vele és hívja őt, vagy teszi hozzá saját tehetségét Ferenc saját kompozícióiból álló lemezeihez. Olyan nagy formátumú zenészek működtek már közre eddigi albumain, mint John Patitucci (nagybőgő), Aaron Parks (zongora), Joshua Redman (szaxofon) vagy éppen a barát és kolléga Lionel Loueke (gitár), aki rövid, mindössze nyolcnapos decemberi európai turnéjára is elkísérte Triumph című albumának népszerűsítésére, amelyet egy korábbi nagykanizsai koncert után Budapestre tegnap este hoztak el először, a Művészetek Palotájának (MÜPA) Fesztivál Színházába.

 

A Karácsony sodrásában nem feltétlen váratlan, hogy nehezebben telik meg ilyenkor egy kisebb méretű koncertterem, de a zenész kollégák – tisztelet a kivételnek – hiányát azért némileg meglepőnek találtam, hiszen Ferenc a saját munkáját elsőrangú zenészek kíséretében mutatta be: Kenny Werner (zongora), Lionel Loueke (gitár) és a MÜPA által ígért Chris Cheek helyett Gregory Tardy (szaxofon), valamint az est folyamán később, vendégként beharangozott és megjelent Chris Potter (szaxofon) alkották a zenekart.

 

A kezdés borzasztóan merevre sikeredett. A magas hangtechnikai minőséget produkáló Németh Ferenc szóló korongok azt sejtették, hogy aki ennyire maximalista a lemezein, az élőben is roppant kényes kell, hogy legyen az arányokra. Mégis, kezdetben a hangzás nem tükrözte a megszokott minőséget. Steinway zongorát ennyire rosszul kihangosítva én még életemben nem hallottam. Sajnos a Rhodes sem keltett ennél sokkal jobb benyomást –, az egyébként nagyszerű Werner játéka így teljesen élvezhetetlenné vált. Másrészt egy kompozíció értékét valószínűleg az adja meg a leginkább, hogy élőben mennyire formálható, variálható, nyitott a muzsikusok felé a végtelen és féktelen variációkra. A Triumph korong anyagát tematikailag teljesen követő „Intro-Triumph-Interlude (Loueke szóló)-Purpose” sor az első szünetig teljesen erőtlen vadulásnak hatott, én pedig értetlenül és meghökkenve ültem a székemben.

 

Ezt követően – ekkor már a koncert első harmadának vége körül jártunk – Ferenc „Joy” című szerzeménye következett, amely végre egy lendületesen és dinamikusan előadott téma volt, és amire fergetegesen játszottak mindannyian, hogy a következő „Longing”-al megint leüljön egy kicsit minden.

 

A koncert utolsó harmada körül megjelent a színen Chris Potter, akinek sikerült annyira felráznia a többieket a jelenlétével, hogy Wayne Shorter „Footprints” című kompozíciójának előadásából végre igazi, rettentően izgalmas muzsika kerekedett. Potter szólója az este fénypontja volt, egészen lehengerlő volt az, amit csinált, és ahogyan hatott a teremben mindenkire.

 

Németh Ferenc egészen kiváló muzsikus, telis tele pozitív energiákkal, amelyeket a hangosítás minősége és a zenekar egyfajta enerváltsága – amit Ferenc meg is próbált magyarázni a kevés alvással (nem kellett volna) – sajnos legyőztek ezen az estén.

 

Előadók:

Németh Ferenc – dobok

Kenny Werner – zongora

Lionel Loueke – gitár

Gregory Tardy – szaxofon

 

Vendég: Chris Potter – szaxofon