Főkép

Larry McMurtry neve a nálam tájékozottabb olvasóknak lehet, hogy mond valamit, én azonban először sehova sem tudtam tenni. Mikor aztán utánanéztem, hogy ki is ez az író, a nyolcvanas-kilencvenes években magyarul megjelent írásainak borítói láttán már minden beugrott – ifjúkoromban alig győztem elkerülni a könyveit otthon, annyira selejteknek néztek ki. Ez persze negatív diszkrimináció, ami sose szép dolog – most ráadásul még téves is –, de ki ne ítélt volna már meg egy könyvet a borítója alapján? A Cadillac Jack egyszerűen ocsmány, és a Becéző szavak sem egy fiatalembert érintenek meg először, inkább egy romantikát kereső háziasszonyt. De nézzük most inkább mégis kicsit objektívebben McMurtry munkásságát.

 

Larry McMurtry 1936-ban született Texasban – természetesen hol máshol, mint – egy farmon. 1960-ban együtt tanulta az írás művészetét Peter S. Beagle-lel és Ken Kessey-vel. 1961-től több tucat könyvet és forgatókönyvet írt, többek között a Lonesome Dove-ot (Árva Galamb I-II., Magyar Könyvklub, 2003 illetve Kopár tanya, Sorozat Könyvek, 2013), amivel 1986-ban Pulitzer-díjat nyert. A könyvek mellett ő írta (részben) a forgatókönyvet a Túl a barátságon című filmhez is – ahhoz a romantikus drámához, amit aztán westernként próbáltak meg eladni a férfi nézőknek is –, ráadásul az olvasók és a kritikusok szerint jelentősége Cormac McCarthy-éval vetekszik. Az írás mellett nagy könyvgyűjtő hírében is áll – talán egyike a legnagyobbaknak –, amit az ötvenöt év alatt megvásárolt 450.000 kötetből álló gyűjteménye híven jelez. A több házat elfoglaló gyűjtemény kétharmad részét legnagyobb sajnálatára 2012-ben el kellett adnia. Most, hetvenhét évesen is alkot.

 

Larry McMurtry western-sorozata a hazai könyvkiadás nem várt, de kellemes meglepetése. A Sorozat Könyvek (SKK) jelenleg a Texas Rongyos Lovagjai sorozat hatodik részét jelentette meg, ami már azért is „csodálatos”, hiszen az egész könyvfolyam – az eredeti kiadás szerint – összesen négy részes. Igaz, ezek a regények ezer oldal körüliek, ezért a könyvek „önkényes” felosztását most az egyszer bocsánatos bűnnek vehetjük. Hogy ne legyen kicsit se egyszerű az olvasók dolga, a kiadó a könyveket kronológiai sorrendben, nem pedig megjelenésük szerint adta ki. Tehát, a mostani poszt tárgya, a Gyilkos hold – Púpos Bölény, a Gyilkos hold – Ahumado és a Gyilkos hold – Fakó Keselyű hármasa egyben adja ki a Comanche Moon-t, ami az eredeti kiadás szerint a második kötet. Az első rész, a Dead Man’s Walk magyarul Gyilkosvölgy – Küldetés a semmibe és Gyilkosvölgy – Az élőholtak útján címen jelent meg. Egyébként mind a négy könyvből sikeres – Golden Globe-ok és Emmy-k egész sorával díjazott – filmes minisorozatok is készültek. McMurtry-nak nem csak ez az egy regényfolyama játszódik Texas kopár földjén, hanem más vadnyugati témájú könyveket is írt – remélem azokat is kiadják egyszer hazánkban.

 

„…A méltó ellenfél az, amiért katonáskodni érdemes – jelentette ki. – Nem az ügy, amiért harcol az ember. Az csak egy ügy. Ez a vérszomjas ördöghorda odalenn a legjobb ellenfél, akit valaha láttam. A legutolsó emberig el akarom pusztítani őket, ha módom nyílik rá – de ha végeztem velük, hiányozni fognak.”

 

A könyv cselekménye az első rész(ek) után pár évvel, az 1850-es évek közepén kezdődik és a ’60-as évek közepéig tart. A Vadnyugat egyre jobban a fehérek befolyása alá kerül, de a komancsok törzse még foggal-körömmel ragaszkodik letűnt dicsőségéhez. A két ifjú ranger – a meggondolt Woodrow Call és a forrófejű Augustus McCrae – már kipróbált prérijárónak számít, több éves tapasztalattal, melyek során kis csapatuk temérdek csatát megvívott már a mexikói banditákkal és a lótolvaj indiánokkal (igaz ezekből legtöbbször – vagyis mindig – vesztesen kerültek ki). Most is a határvidéket járják a súlyosan adrenalin-függő Inish Scull parancsnoksága alatt – aki egy művelt, harvardi szerencsevadász/aranyifjú/katona/tanár –, és a furmányos indiánt, Lopakodó Farkas-t üldözik, aki eddig minduntalan kicsúszott a kezükből. A hajsza most sem a rangerek kedve szerint alakul: nyoma vész Scull világhíres paripájának, aki erre a csapat hazavezetését a két rangerre bízza, ő pedig magányosan indul el a határ felé, hogy visszaszerezze a tulajdonát. Ezt az időpontot választja a komancs vezér, Púpos Bölény, hogy egy emlékezetes irtóhadjáratot indítson a fehérek városai ellen. Gusra, Callra és két-három társukra vár a feladat, hogy helyt álljanak a körülöttük mindeddig csak parázsló, de most hirtelen tűzbe szökkenő préri kellős közepén – ráadásul otthon maradt szeretteik és a kitörni készülő amerikai polgárháború fenyegetése is nehéz kérdések elé állítja a két botcsinálta határőrt.

 

Az összehúzott szemű, talpig kőkemény, férfias, Clint Eastwood-szerű westernhősök helyett – ez kiderül rögtön – emberi szereplőket kapunk. A két könyv közt rangereink ugyan felnőttek, tapasztaltabbak lettek, de egyszerű, tudatlan, a kornak megfelelő módon a végletekig racionális gondolkodásuk nem sokat változott. Remekül mutatja be a szerző a vadnyugati – fehér és rézbőrű – lakosok XIX. századi életét, gondolkodásmódját. A regényben egyébként is több lett az indián szereplőkön keresztüli narráció – egyáltalán, több az indián szereplő –, amivel együtt jár az is, hogy a csapat mellékalakjai jóval kevesebb szerepet kapnak. A kapitányra (valamint jóval később még egy másik rangerre) ez persze nem vonatkozik, hiszen Inish Scull kicsit talán megosztó (mégis kedvelhető) karaktere köré lett az egész könyv cselekménye felépítve.

 

A rangerek szemében az indiánok mit sem vesztettek mitikus voltukból. A komancsok talán kicsit legyőzöttnek látják magukat, de a fehérek képzeletében – félelmükben – még mindig félisteni tulajdonságokkal bíró alakok ők, ráadásul nem is az egyetlenek. A mexikói határ túloldalán Ahumado, a Fekete Vaquero, a maja származású bandita a teljhatalmú úr. Őt senki sem győzte még le, hiába indult már büntetőhadjárat is ellene. Embereket tart rabszolgasorban, amit megkíván, azt elveszi, aki nem tetszik neki, azt megnyúzza vagy „fára ülteti”, ami a karóba húzás mexikói megfelelője. Legendákba illő alakjától fehérek és komancsok egyként rettegnek.

 

„…– Hét – vallotta be Pearl. – Gyorsan vége lett.

Bill nem szólt többet se ekkor, se később, de ha hét komancs erőszakolta meg a feleségét, arról nem gondolta, hogy nagyon hamar véget ért volna.”

 

A könyv vadnyugati hangulata ezúttal is parádés. A csapattagok többsége – jó vadnyugati szokás szerint – ha tehetné, mindig csak inna, kurvázna, esetleg az asszonyi locsogás elől kicsit felszabadulva a prérin nyargalászna (ittasan). Eme alantasabb, férfiasnak tartott időtöltésekről olvasni talán nem tűnik annyira jó mókának, de McMurtry szereplőinek mégis könnyen megbocsájtjuk emberi gyarlóságaikat. Ezek a csetlő-botló, életszerű karakterek kellettek ahhoz, hogy egyetérthessek azzal – amit egyébként a szerző minden elemzője állít –, hogy sikeresen irtotta ki könyvéből a western sablonjait. A könyvben semmi üresjárat nincs. Gyakorlatilag egy hosszú párbeszéd az egész, amit néha megtör egy-egy rövid tájleírás, az események tényszerű leírása vagy egy akciójelenet. A vadnyugat világa kegyetlen, nem tolerálja a hibát, ezért gyakran a szereplők is kegyetlen témákról beszélgetnek és naturálisan állnak hozzá az élet napi dolgaihoz. Gyermekgyilkosságok, folyamatos káromkodások, csonkítások, nemiség, szexuális erőszak vagy öngyilkosság: itt nincs tabu téma. A regény váratlan fordulatok terén olyan erős – ami a zsánerre nem feltétlenül jellemző, hiszen nem egy krimiről vagy thrillerről van szó –, hogy konkrétan a két (három) legmeglepőbb húzás után tátott szájjal olvastam tovább. Hirtelen nem is értettem, ezt hogy „léphette meg” a szerző.

 

A fehérek felsőbbrendűségének eszméje mellett kiálló – a western műfajára olykor jellemző – nacionalizmust és sovinizmust sehol nem fogunk találni a könyvben. Persze ugyanez igaz a másik irányba is, hiszen az indiánok igaza mellett sem foglal állást. Csak elmesél egy történetet, amiben az indiánok azok, akiknek – szerintük – lenniük kell. Vérszomjas gyilkosok, akik nem kérnek a fehér emberből őseik földjén. Nyugodtan felejtsük el tehát a John Wayne filmekből megismert idealizált, romantikus Vadnyugatot. Egy istent nem ismerő kietlen vidéken, egy kegyetlen korban a hétköznapi ember csak magára számíthat – nekem ez a western. Ez pedig – újfent – egy nagyon jó western-regény volt!

 

A könyv eseményei történelmileg ugyan nem teljesen hitelesek, de a szereplők jelentős része élő emberek után lett megmintázva: a két főszereplőhöz például Oliver Loving és Charles Goodnight marhaterelők kalandos élete adta az inspirációt. A könyv sokszor humoros, könnyedén olvasható, remek párbeszédekkel teli. A szereplők talán egy kicsit egysíkúak, de a körmönfont jellemábrázolás hiányát most nem éreztem problémának, hiszen egyszerű kor és hely egyszerű gyermekei ők.

 

„…Miért lennék okosabb nálad?

– Mert te olyan tanulós fajta vagy, Woodrow – felelte Augustus. – Évek óta olvasod azt a Napóleon-könyvet. Én meg leginkább kurvázós vagyok, ha van rá mód.”

 

A Texas rongyos lovagjai teljesen megfogott magának. Karl May-en nőttem fel, ő rendben is volt teljesen, imádtam a könyveit, de hát ő német, aki sosem volt Amerikában. A tősgyökeres, klasszikus amerikai western szerzők művei viszont semennyire sem tetszettek régebben (Zane Grey és társai) – bár lehet, most már őket is kedvelném. Larry McMurtry westernjei viszont toronymagasan a legjobbak, amik a kezeim közé kerültek eddig. A műfaj rajongóinak alapművek, és azoknak is, akik az akcióban dús, kalandos könyveket szeretik. A Pulitzer-díj, amit a Lonesome Dove-ért kapott nem véletlen – ez nem filléres ponyva, hanem bizony kortárs amerikai szépirodalom a javából.