Főkép

Már a lemez alcíme (A Grammar Of Poetic Myth) is kiválóan mutatja, hogy az Atlantean Kodex tagjai nem viccelnek, a Robert Graves Fehér Istennő: A költői mítoszok története című könyvének gondolati vezérfonalára felhúzott lemezük ugyanis minden szempontból nagyon komoly és fajsúlyos alkotás. Az album – ami egyébként a bajorországi zenekar második nagylemeze – kürtszóval és egy Churchill idézettel nyit, és tárja szélesre a kaput a hallgató előtt, aki egy mitológiával és mély gondolatisággal átitatott metallemezt ismerhet meg, ha hajlandó rászánni az időt. A dalok elsőre súlyos monolitként nehezedhetnek a rövidebb és (mind szövegileg, mind hangulatilag) kevésbé sűrű metalhoz szokottakra, és alapos ismerkedést igényelnek - mind tartalmi, mind zenei szempontból.

 

A zene gyökereinek kapcsolódási pontjait alapvetően olyan csapatok jelentik, mint a Bathory (főleg a késői lemezek), a Manowar (főleg a korai lemezek), és a Manilla Road. A White Goddess kapcsán a sorsközösséget elsősorban az utóbbi zenekarral érzem, akik a műfaj egyik nagy túlélői, és korszellemtől függetlenül már harmincöt éve meggyőződéssel és hittel játsszák az Atlantean Kodexéhez hasonló, doomos felhangokkal átszőtt, de mégis (jó értelemben vett) hagyományos, mindenféle jelzőktől mentes metal zenéjüket. A hangsúly az Atlantean Kodex esetében is a meggyőződésen van: a White Goddessen szereplő dalok minden egyes hangjából süt a küldetéstudat – ilyen dalokat nem lehet elkötelezettség és hit nélkül írni. Ezt a zenekar tagjai meg is fogalmazzák a kísérőfüzet kiáltványszerű bevezetőjében, ahol az egész lemezt a halálról és a vele járó hatalomról szóló nyilatkozattételként írják le.

 

A küldetéstudat és az ezzel járó igényesség természetesen jelen van a szövegekben is. A csapat tagjai nagyon mélyen beleásták magukat az európai folklórba, Robert Graves és J. G. Frazer a pogány és a keresztény hit közös gyökereit boncolgató tanulmányaiba és a zsidó kabbalába, de a szövegek tele vannak lovecrafti és görög mitológiai utalásokkal is. A nyitó „Sol Invictus”-ban például egy késő római kori istenség jelenik meg, aki sokak szerint a keresztény Jézus-hit pogány előfutára volt, míg a „Twelve Stars and an Azure Gown” Európéról – és rajta keresztül a modern Európa tragédiájáról – szól. Bár a dalok egytől-egyig saját történettel rendelkeznek, mindegyik felett ott lebeg a Fehér Istennő szelleme, aki a közös kulturális hagyaték, az európai pogány és keresztény kultúra megtestesítője, a háromarcú ősanya, aki egy fehér bika hátán tér majd vissza, hogy halált és újjászületést hozzon a romlott földre, és egyesítse a keleti és nyugati világ olvasztótégelyeként leírt öreg kontinenst.

 

 

A szövegek tehát sok örömet szerezhetnek azoknak, akik szeretnek elmerülni a misztikus utalások, érdekességek és rejtélyek világában, de nehogy azt higgyük, hogy a White Goddess csak ezek ismeretében élvezhető. Az amúgy szinte mind tíz perc környékén járó dalok ugyanis amellett, hogy nagyon gazdagok szövegileg, dallamosak és nagyon jól felépítettek. Bár igaz, hogy az egyéni zenei teljesítmények itt nem annyira fontosak, az összhatás mégis szinte tökéletes. A dobalapok feszesek, és remekül „húznak” (a klasszikus candlemassi doom metal hatása ebben lelhető fel talán leginkább), a riffek erősek és eredetiek, a gitárszólók dúdolhatók és kidolgozottak, és minden dal tele van apró és ízléses díszítésekkel (akusztikus gitár, Hammond), amiktől még gazdagabb és epikusabb lesz a hangzás. Apropó, hangzás: az tényleg tökéletes. Legalábbis ehhez a fajta zenéhez mindenképpen. Szellős, letisztult, nincs benne olyasmi, amitől túlságosan tolakodó vagy patetikus lenne (pedig itt tényleg könnyű átlendülni a ló túlsó oldalára). Az egyetlen, amiről nem beszéltünk még, az az ének. Az Atlantean Kodex azonban ezt az akadályt is remekül veszi: Markus Becker hangja tiszta, kellemes tónusú, és éppen csak annyira képzett, hogy az még ne legyen zavaró, ne váljon modorossá és művivé. Természetesen és mégis átéléssel tudja tolmácsolni a szövegeket. Énektémái úgy ünnepélyesek és nagy ívűek, hogy közben sosem válnak dagályossá. Erre az egyik legjobb példa a már említett „Twelve Stars and an Azure Gown”, amiben még egy általam nagyon nagyra tartott olasz metalzenekar, a Dark Quarterer (és vele a legjobb daluk, a „Colossus of Argil”) hangulata is megjelenik.

 

Összességében tehát elmondható, hogy az egész lemez olyan, mintha az ember a régi időkből itt maradt bárdok dalait hallgatná. Tiszta, kortalan és időtlen dalokat, amik krónikásként mesélik el történeteiket, és inspirációt jelenthetnek a következő generációknak. A White Goddess minden tekintetben az év egyik legjobb metal lemeze, amit azonban műfaji érdeklődéstől függetlenül is érdemes meghallhatnia mindenkinek.

 

„This noble continent. [...] It is the fountain of Christian faith and Christian ethics. It is the origin of most of the culture, arts, philosophy and science both of ancient and modern times.

 

If Europe were once united in the sharing of its common inheritance, there would be no limit to the happiness, to the prosperity and glory which its three or four hundred million people would enjoy.”

 

Azaz:

„Ez a dicső kontinens. [...] A keresztény hit és a keresztény erkölcs forrása. Innen ered mind az antik, mind a modern idők kultúrájának, a művészeteknek, a filozófiának és a tudománynak is a nagy része.

 

Ha Európa valaha is közös örökségén osztozva egyesülne, a boldogság, jólét és dicsőség, amit három-négyszázmillió lakosa élvezhetne, nem ismerne határokat.”

(Winston Churchill)

 

A zenekar tagjai:

Mario Weiß – dob, zongora

Michael Koch – gitár

Markus Becker – ének

Florian Kreuzer – basszusgitár és vokál

Manuel Trummer – akusztikus és ritmusgitár, Hammond orgona

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Trumpets of Doggerland  

2. Sol invictus

3. Bilwis

4. Heresiarch

5. Twelve Stars and an Azure Gown

6. Der Untergang der Stadt Passau

7. Enthroned in Clouds and Fire

8. White Goddess Unveiled

 

Diszkográfia:

The Golden Bough (2010)

The White Goddess (2013)